2012. június 9., szombat

ZombiZ


Angelina mérgesen figyelte, ahogy készülődök. Csupasz bőrét eltakarta a lepedő, én pedig utoljára az emlékezetembe véstem a domborulatait. Magamra kaptam egy farmert és egy pólót, tornacipőt húztam és indulni készültem. Nem várakoztathattam meg a főnökömet. Csókot nyomtam Angelina ajkára, majd esdeklő tekintettel az ajtó fele hátráltam.
− Sietek, ahogy tudok. Este ígérem, hogy elkényeztetlek és hozok valami vacsorát is.
− Ha bent merészelsz maradni, hazamegyek – tekintetéből sütött a harag és a csalódottság, de nem tehettem ellene semmit. Túl jól fizetett ez az állás ahhoz, hogy kirúgassam magamat.
− Megígérem, hogy sietek – csókot küldtem felé, ő pedig unottan elkapta. Láthatóan megsértődött.
A lifthez siettem, majd lesüllyedtem vele a mélygarázsig. Fejben elterveztem az egész esténket. Hazafelé beugrok Angie kedvenc éttermébe és csomagoltatok kaját, majd megnézek vele valami tocsogós horrort. Mosolyogva beültem a kocsimba, egy apró bogárba. Imádtam ezt az autót.
Gyújtást adtam, majd ciripelő hangot hallatva elindultam a város irányába. Reméltem, hogy hamar végzek. Bekapcsoltam a rádiót, kezemmel kitapogattam a cigarettámat és rágyújtottam. Angie nem szerette, ha dohányzom, ezért csak munkába menet tehettem meg ezt a luxust.
Az épületek egyre magasabbra nőttek a város felé haladva, az utcákat cukormázként borította a hó. Gyönyörű volt a maga nemében, csak az a fogvacogtató hideg maradt volna távol tőle. A kocsi kissé csúszva állt meg a hatalmas irodaház előtt. Kártyámat előkeresve haladtam a porta irányába, ahol mosolyogva köszöntöttek, majd intettek, hogy haladjak át a biztonsági kapun.
Szerencsére egyetlen fémtárgy sem csüngött rajtam, így viszonylag hamar végeztem a biztonsági előírásokkal. A közeli liftekhez vágtattam, majd felsiettem a kísérleti laborokhoz. A vérnyomokat szerencsére már felsikálták, fertőtlenítő erősen vegyszeres szaga terjengett a levegőben. Ennél még a fémes vérszag is kellemesebb volt.
Kabátomat a karomra akasztva siettem a 303-as szobába, ami résnyire nyitva volt. Mosolyt erőltettem fagyott arcvonásaimra, majd kopogás nélkül beléptem a helységbe. Végtére is az én nevem állt az ajtón. Mivel a boncterem üresen állt, úgy döntöttem benézek a megfigyelőbe is.
Egy sötét alak ült a székben, lábait az irányítópanelre dobva.
− Látom feltalálta magát. – mosolygott rám behízelgően − Elég hamar ideért. Köszönöm, hogy befáradt.
Némán biccentettem, majd az ajtóban várakoztam.
− Ó, kérem jöjjön beljebb és foglaljon helyet.
Kényelmetlenül éreztem magamat, végtére is én voltam itthon, mégis ő kínált hellyel. Feszengve ráültem az egyik székre, majd türelmesen vártam.
− Gondolom sejti miért is hívtam ide. A mai nap történései némi aggodalomra adtak okot. Nagy dolgok vannak készülőben és kíváncsi vagyok az egyik legtehetségesebb kutatóm véleményére.
Érdeklődve előrébb dőltem a székben, hogy jobban halljam a mondanivalóját. Nocsak - nocsak. Remélhetőleg némi fizetésemelés is áll a háttérben, nem mintha a mostanira bármi panaszom lehetne.
− Hallgatom uram – biztattam.
A férfi megköszörülte a torkát, majd előre hajolt a székében. Az irányítópanel fénye végre rávetült az arcára, én pedig próbáltam nem felkiáltani a meglepetéstől. Főnököm bőre ráncos volt és gyűrött. Az arcán keresztbe egy mély heg húzódott, égésnyomok borították, lehúzva a szemöldökét is. A felső ajka szinte egészben hiányzott, olyan volt, mintha valaki megkóstolta volna.
Nyeltem egy nagyot és próbáltam a szemeire koncentrálni. Hűvös volt a tekintete, mint a jégtáblák, érzelemnek a nyomát sem láttam benne.
− Az eredményei nagyon bíztatóak Miss Mikhailov…
− Szólítson csak Szvetlanának – vágtam közbe izgatottan és alázatosan.
− Köszönöm – biccentett hűvösen, majd folytatta − Sikerült egy holttestet visszahozni az életbe.
− Igen, de teljesen használhatatlan volt. Semmilyen reakciót nem jelzett a számítógép. Nem volt szív és agyi működése. Igazából teljesen tanácstalan vagyok. Nem értem mi bírta az izmokat mozgásra.
Szothowski elmosolyodott, majd ismét elrejtőzött a jótékony sötétségben. Fellélegeztem. Kissé zavaró volt úgy kommunikálnom vele, hogy ne időzzek el azokon az ocsmány sebhelyeken.
− Nos a laboránsaim kifejlesztették ön számára azt az anyagot, öhm… nevezzük vírusnak, és ezek szerint hatásos volt. Az ön munkája immár lezárult. Szeretném, ha visszatérne a saját szakterületéhez és boncolásokat végezne. Van még itt néhány furcsa dolog, amit jó lenne kiküszöbölni.
Nem értettem mi történik körülöttem, kezdett egyáltalán nem tetszeni a velem szemben ülő férfi. Vírus? Nincs szüksége a további munkámra? Hirtelen elöntött a düh, hogy egyáltalán nem avatnak be a saját kutatásaimba. Felrémlettek a bugyuta amerikai filmek a vírussal fertőzött városokról, élőholtként embereket mészároló, agyvelőzabáló zombikról.
Dühösen felpattantam és nem törődve tovább a megkívánt etikettre emelt hangon a főnökömre támadtam.
− Ha jól értem uram Ön arra kér engem, hogy álljak félre az útból és hagyjam, hogy ezek az agyatlan, agresszív porhüvelyek mészárolni kezdjenek?
− Nyugodjon le Szvetlana. Ezt a hangnemet nem engedheti meg velem szemben.
− Uram, ez a férfi, akit visszahoztam a halálból már nem az volt, akit a családja szeretett, aki sört ivott minden este a barátaival és aki focimeccset nézett a tévében. A teste az övé, de nincsen önálló akarata viszont a génjei teljesen átprogramozódtak.
− Ez már nem az Ön feladata. Egy másik részleg átveszi a munkáját, maga pedig visszatérhet a régi kerékvágásba. Nincsen több éjszakába nyúló munkaidő, több időt tölthet a párjával, a fizetése pedig a régi marad. Ha viszont nem tetszik távozhat innen és kereshet egy patológiát valamelyik kórházban és dolgozhat tizedennyi fizetésért.
− Ezt még át kell gondolnom − álltam fel udvariatlanul, majd elindultam az ajtó felé − Holnap visszajövök.
− Remélem jól dönt − a hátam mögül jövő hang megrémített. Tele volt fenyegetéssel és ridegséggel.
Sietősen hagytam el a helységet.
5.

Remegő lábakkal és hevesen kalapáló szívvel léptem ki a boncteremből, majd a falnak vetettem a hátamat és gondolkodni próbáltam. A hely kezdett félelmet kelteni bennem és éreztem, hogy valami nem stimmel az eddigi munkámmal. Vírussal fertőzni egy halott embert egyszerűen agyrémnek tűnt. Mégis miért tesz ilyet egy ember? Milyen előnye származhat belőle? Zombi hadsereget akar létrehozni? Hirtelen nevethetnékem támadt, aztán elkomorodtam.
Ahelyett, hogy a lift felé vettem volna az irányt, úgy döntöttem, hogy látogatást teszek néhány laboratóriumban. Utána kell járnom bizonyos dolognak. Lopva belestem az egyik laborba, majd amikor üresen találtam, belopakodtam. A terem vakítóan fehér volt,  pár pillanatig hunyorogva pislogtam, majd a berendezési tárgyak lassan kibontakoztak előttem. Egy fehér szekrény állt a fal mellett, apró székekkel körbeölelve, középen egy boncasztal állt, apró vörös pöttyökkel.
 Résnyire szűkült szemekkel próbáltam elfogadható magyarázatot találni az elmúlt nap eseményeire, de képtelen voltam bármire is koncentrálni. Minden porcikámban egyetlen gondolat lüktetett; ennél mocskosabb titkok is lapulnak a háttérben. Kivágtattam a látszólag steril és üres laborból, majd a folyosó végén helyet foglaló lezárt részhez siettem. A beléptető rendszer vörösen világított, elutasítóan meredve az arcomba. A kártyámért nyúltam, majd lehúztam.
ELUTASÍTVA. Egyetlen szó mégis milliónyi érzelmet keltett bennem. Képtelen voltam hazamenni és szemet hunyni a történtek felett. Mindenképpen kellett valamilyen magyarázatot találnom az Intézet kísérleteire. A lerácsozott ablakon túl mozgás támadt, én pedig azzal a lendülettel simultam a legközelebbi beugróba. Remegő térdekkel és visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy kinyílik az ajtó és két szkafanderbe öltözött alak lép ki a résen.
Nem gondolkodtam csak cselekedtem, a távolodó alakokra ügyet sem vetve besurrantam a lassan csukódó ajtón, majd a falhoz lapulva próbáltam normalizálni a légzésemet. Kezdett tudatosulni bennem tetteim következménye, agyamban felcsendült főnököm fenyegető hangja. Ha elkapnak meghalok és pont.
Sötét folyosóra kerültem, a plafonon csak néhány lámpa szórta halovány fényét. Némi erőt próbáltam csepegtetni félelemtől bénult végtagjaimba, majd folytattam utamat az ismeretlenbe. A folyosó néhány méter után elkanyarodott, hogy egyetlen ajtóba torkolljon. Óvatosan közelebb lopakodtam az üveghez, majd belestem a terembe. Velem szemben egy hatalmas üvegkoporsó állt, benne egy meztelen férfi testével. Bőrére kábelek ezrei tapadtak, hófehér sápadt arcára vékony deret varázsolt a hideg. Hosszú, fekete haja védőn simult a mellkasára, sovány menedéket nyújtva a hideg elől.
Gondolkodás nélkül nyúltam a kilincshez, ujjaim önálló életre keltek. Az ajtó nyikorgásmenetesen feltárult előttem, én pedig megbabonázva léptem az üvegkoporsóhoz. A férfi gyönyörű volt a maga nemében, szépen metszett arccsontja volt, bőre csupasz, szőrtelen. Testét egyetlen apró ruhadarab sem takarta, így megvizsgálhattam minden porcikáját. Elvörösödve távozni készültem, amikor kinyitotta a szemeit. Egyetlen villanásként hasított az agyamba a tekintete, majd az érzés elmúlt és ismét ott állt előttem élettelenül. A fáradtság újult erővel tört rám, teljesen feledtetve velem a céljaimat.
Mit keresek én itt? Angie mellett a helyem, semmi közöm a nagyok dolgához. Ismét egy villanás, én pedig a fejemre szorított kézzel roskadtam a földre. Mi folyik itt? Tettem fel a kérdést a nap folyamán már ki tudja hányadszor. A fájdalom először gyengén, majd egyre erősebben lüktetett bennem. Legszívesebben lenyúztam volna magamról a bőrömet. Égő, forró érzés vibrált az izmaimban, a látásom elhomályosult, a kezem önállóan cselekedett.
A fájdalom hirtelen megszűnt, a termet idegtépő vijjogás töltötte be. Homályosuló tekintetem előtt egy vörös lámpa villogott eszeveszetten, míg fölöttem egy meztelen test próbált erőt lehelni szálkás izmaiba. Tekintete az enyémbe fúródott, ezúttal a valóságban, majd megragadta a kezem és felsegített a földről.
− Sietnünk kell − adta ki az utasítást erősen törve az orosz nyelvet, én pedig megbabonázva engedtem a gyenge erőszaknak.
Erőtlenül vonszoltam magamat a férfi után, aki földöntúli erővel szinte maga mögött repített. Sötét alakok vágódtak ki a folyosóra, kezük fegyvert szorított, majd szó nélkül lőni kezdtek. Az ismeretlen, határozott mozdulattal a falnak hajított, én pedig rongybabaként csorogtam le a földre. A hátamban a fájdalom hirtelen tompa lett, ijedten próbáltam a tudatomnál maradni.
Az őrök tüzelni kezdtek, de a férfinak ez meg sem kottyant. Rendületlenül haladt feléjük, majd brutális kegyetlenséggel, könnyedén letépte az egyik biztonsági fejét. A társai hátrálni kezdtek, de ők sem jártak jól. Miután kizuhantak az emeletről, a férfi felém fordult. Megragadta a kezemet, majd az egyik kitört ablak felé húzott. Szemeim előtt lepörgött az egész életem, amikor a lábaim alatt már nem éreztem talajt. Hűvös mellkasára hajtottam a fejem és vártam, hogy vége legyen.  

Nincsenek megjegyzések: