A kocsi kerekei alatt csikorogtak a kavicsok, dühösen az alvázhoz csapódtak, amikor megálltunk egy elhagyatott raktárépület előtt. Owen magához képest ijesztően komoly volt és ebből már kezdett egy kicsit elegem lenni. Miért nem lehet olyan, amilyen pár órája volt? Tudtam én, hogy veszélyes pasi mellett aludni, mindenképpen beégeted magad.
Megigazítottam a széldzsekimet, a nadrágom gyűrötten feszült a lábamra. Borzalmasan hosszú volt már ez a nap, alig vártam, hogy hazaérjek. Édes vasárnap, már úgy vártalak és te gonoszan arcon csaptál. Holnap kezdődik a meló újra, én pedig a hét egyetlen napján nem pihentem, az agyam fáradtan kattogott, nem volt éppen csúcsformában, ráadásul az elkészületlen jelentés kísérteties képe a lelkiismeretemmel játszadozott.
Elővettem a táskámból a reggeli kávét, hogy jó mélyet húzzak az immár jéghideg nedűből. Borzalmas íze volt így, nem sok kellett, hogy a helyszínre köpködjem minden egyes cseppjét. De jobb, mint a semmi, ezért engedelmesen nyeltem a barna löttyöt. Owen illedelmesen megvárta, hogy befejezzem a reggelimet, az ebédemet és nagyon úgy tűnt, hogy a vacsorámat is. Nem ettem ma még semmit, idő előtt kellett indulnunk Andreashoz a hullaházba, így a finom, illatozó gyorskajánk a futárnál maradt.
Cool felügyelő a pocakját vakarva várakozott az épület legalább három méter magas bejárata előtt, kezében cigarettát tartva, szemei alatt sötét karikákkal. Bele sem mertem gondolni, hogy én hogyan festhetek a lemenő nap fényében megmártózva. Biztos nem nyújtottam szép látványt, de a mai nap folyamán tükör közelébe sem mertem menni.
Lassú léptekkel közelítettem meg a felügyelőt, aki végre hajlandó volt felismerni közeledő alakunkat. Kezével fáradtan felénk intett, tekintetéből csak úgy sütött a lemondás és a fáradtság különös elegye.
- Jó estét srácok!- köszöntött minket tőle szokatlan módon. Már ez gyanús volt.
- Jó estét felügyelő!- viszonoztam kedvességét, tekintetemmel a raktárépületet fürkészve.
- Gyertek, essünk túl rajta minél hamarabb- kezével intett, hogy kövessük, majd köpcös alakját elnyelte az óriás bejárat.
Őszintén megvallva már tele volt a hócipellőm a mai napra. Elegem volt a gyilkosságokból, a hullákból és abból, hogy jelen pillanatban egy bazi nagy kérdőjel villódzik a fejemben, nem értek semmit, nem ismerem a gyilkos gondolatait.
Mély levegőt vettem, tudjátok a hulla közelében nem szabad, majd beléptem az ormótlan épületbe. Éreztem, hogy Owen szótlanul követ, idegborzolóan forró leheletét a nyakamon éreztem. Most miért kell ezt csinálni? Persze nem tudhatja milyen érzéseket vált ki belőlem a közelsége, de akkor is. Beleborzongtam a tudatba, hogy alig pár centi választ el minket egymástól, kívánatos ajkai között a levegő édesen szivárog ki, hogy a bőrömet cirógassa. Már megint elkalandoztam.
Körmeim a bőrömbe mélyedtek, a fájdalom és a lassanként az orromba szivárgó büdös, a rothadó test szaga visszarángatott a valóságba. Ha fáradt vagyok az agyam valami kellemesebb szórakozásra vágyik, és ezt még tetézi az a tény, hogy Owen mindig a közelemben van, a bőröm, láthatatlan kezeivel a testét, az érintését kívánja.
Baktattam előre, próbálva elszakadni a kedves kollégától, de neki meg sem kottyant a tempóváltozás. Nehéz lesz így koncentrálni. Teljesen megfeledkeztem magamról, mély levegővétellel nyugtáztam kudarcomat, amit abban a pillanatban meg is bántam. A szag agresszívan utat tört magának a légcsövemen keresztül a tüdőmig, ahol összefacsarodott, a sejtjeim segítségért kiáltottak. Ki innen! Köhögtem, krákogtam, fuldokoltam a friss levegőért, de hát idebent ezt nem nagyon kaphattam meg. A gyomortartalmam megunta a néma várakozást, megostromolta a torkomat, szabadulni akart belőlem.
Szám elé szorítottam a kezemet, villámgyorsan a bejárat felé sprintelve. Még nem is láttam a hullát, már a szag kiütéssel győzött felettem. Térdre vetettem magam a sáros talajon, remegő kezeimmel tartva el gyenge testemet a földtől. Megkönnyebbülten kiadtam magamból a tegnapi pizzámat, majd homlokomat a hűvös talajba fúrva pihegtem.
Egy meleg kéz ragadta meg a vállamat, amihez hamarosan csatlakozott Owen jóvágású arca is. Zsebkendőt nyújtott felém, se egy gúnyos megjegyzés, se egy halvány mosoly. Megtöröltem a számat, majd egy rágógumival próbáltam elfeledtetni a kellemetlen savas ízt. Erőt vettem magamon és visszamentem a tett színhelyére, amit jóformán még nem is láttam.
És akkor megláttam.
Egy fiatal férfi volt az áldozat, teste az egyik oszlopra kiszögelve. Két csuklóján apró lyukat ütött az éles fém, vére alvadtan mocskolta halványbarna bőrét. Arcán az iszonyat és a meglepődöttség vegyes érzése keveredett. Inge feltépve, vérmocskoltan tapadt a testéhez. A hasánál üres lyuk tátongott, a belei mellette bűzölögtek, egyetlen vörös kupacban, csontjai felkiáltójelként villództak a reflektor fényében.
A belezős ismét lecsapott, ránézésre a férfi alig egy napja lehetett halott. Talán, amíg mi a lány holttestével bíbelődtünk, ő az életéért küzdött, sikertelenül. Közelebb léptem hozzá, kezemre gumikesztyűt húztam, majd megérintettem a holt testet. Minden belső szervétől megszabadította a gyilkos, a borda csontjait szétfűrészelte, a mellkas rózsaszínűen, érintetlenül hevert a helyén.
Nem bírtam tovább nézni a brutálisan meggyilkolt férfit, el akartam menni innen minél hamarabb. Szúrós fáradt tekintetem a felügyelőjébe mélyesztettem, hangom erőtlen volt és csalódott.
- Tudjuk ki az áldozat?- kérdeztem.
- Eric Larsson. Huszonhárom éves orvostanhallgató. Reggel tűnt el a szobájából, a tulajdonos talált rá alig két órája.
Bólintottam, majd elindultam kifele. Holnap tiszteletemet teszem az egyetemen, valami nagyon bűzlik ott és én kiderítem, hogy mi is az.
