"Samantha Parker és testvére, Liz, más, mint a többi lány.
Olyan képességeknek vannak a birtokában, amiről más még csak álmodozni sem mer.
Samantha látja a múltat, Liz pedig képes uralni az időt, de mindennek meg van az ára… Meglehet, hogy olyan dolgoknak leszel a szemtanúja, amit nem szeretnél látni.
Így volt ez Samantha-val is. Egy átlagos munkanapnak indult a patológián, amikor egy vámpír áldozatával találta magát szemben. A hulla célt tévesztett, a borzalmas titokról lehullt a lepel.
Egyik pillanatról a másikra egy abszurd világban találta magát, ahol a szörnyek a bábuk mozgatói, ahol nem vár rá más, mint a szüntelen harc a lelkéért.
De minden az, aminek látszik? A szörnyek vajon tényleg szörnyek?
És a legfontosabb kérdések. Az egész élete egy hatalmas átverés volt? Egy jól megkoreografált színdarab?
Reménytelen szerelmek, csalódások és fájó árulások. Akarod, hogy megérintsen?"
Eltelt egy pár év azóta, hogy balesetet szenvedtünk szülővárosunk zord erdejében. Azóta sok minden megváltozott. Lediplomáztam, kórboncnokként dolgozom, míg Liz orvosként tengeti mindennapjait abban a kórházban, ahol én.
Anyám sajnos már nem élte meg azt a napot, amikor egyetemre mentem, így nem láthattam felháborodott arcát. Elszorult a szívem. Fájt az emlékezés, pedig napi szinten mások emlékeiben turkáltam pofátlanul, engedély nélkül.
Undorító.
Lelketlen szörnyeteg lettem, két lábon járó húscafat. Semmiben nem voltam jobb azoknál, akik rothadva fekszenek három méterrel a föld alatt. Szüleim halála megedzette lányos szívemet és lelkemet, nem bíztam meg senkiben, barátaim nem voltak, egyedüli társam Liz volt, aki mindenben támogatott. Csak mi maradtunk egymásnak, jól meg voltunk együtt, a szerelemben viszont mindketten pórul jártunk.
Egyetlen normális kapcsolatom nem volt az elmúlt években, még az orvosin jártam egy sráccal egy évig, de már az elején éreztem, hogy nem ő az IGAZI, csupa nagybetűvel. Liznek kicsit nagyobb szerencséje volt nálam, két évig tartott a kapcsolata, de a srác végül dobta egy táncosnőért. Most mondja azt valaki, hogy a férfiak szeretik az okos nőket. Ha valaki ezt állítja, az hazudik. A buta, szőke cicababa típus sokkal kapósabb, ugyanis nem kötekedik, egy új ruhával le lehet kenyerezni, valamint még ahhoz is hülye, hogy észrevegye, éppen megcsalják. A megtestesült tökéletes nő. Na persze…
Elhagytam az épületet, hogy friss levegőt szívjak. Letelepedtem a fal mellé, fehér köpenyem zászlóként lebegett a szélben.
Liz jelent meg mellettem. Fáradtnak tűnt, szemei alatt sötét karikák díszelegtek. Mély sóhaj közepette levetődött mellém, majd cigarettára gyújtott.
Vicces helyzet volt. Az orvos, aki dohányzik, próbálja megmenteni mások életét és egészségét, miközben a sajátját roncsolja. Ráadásként egy húggal - ha csak pár perccel is vagyok fiatalabb -, aki halottakat boncol és naponta találkozik rothadt tüdejű emberekkel.
Le van ejtve.
Némán ültünk egymás mellett egy ideig, mindketten fáradtak voltunk és túlstresszeltek.
Liz szeme alá sötét árkokat varázsolt a fáradtság, ő már éjszaka óta bent volt a kórházban, ügyeletet teljesített. Még pár óra és hazamehet. A mázlista.
- Este vacsi? - kérdezte törődötten, kezei egy nagy bögre kávét öleltek át, mintha nem akarnák elengedni.
- Nem kell fáradnod, majd rendelünk valamit.
Liz némán bólintott, egyetlen laza mozdulattal elpöckölte a csikket, majd nagyot kortyolt a feketéből.
Feltápászkodtam a földről, szomorúan intettem testvéremnek, majd beléptem az ajtón. Megtántorodtam a hirtelen nekem támadó dögszag miatt, kicsit megszédültem, a falnak kellett támaszkodnom nehogy elessek. Megszoktam már, de rosszabb napjaimon még mindig megviselt.
Visszamentem a boncterembe. A hulla eltűnt Adammel együtt, aminek nagyon örültem. Unalmas volt olyan holttesteket vizsgálni, amelyekben nincsen kihívás.
Oldalra fordítottam a fejem és észrevettem az újabb hullát. Izgatottan hozzá léptem. Útközben felhúztam gumikesztyűmet, csak az egyik kezemet hagytam csupaszon.
A kartonja felé nyúltam.
Sebastian Pechal, született 1976. május 8, meghalt 2009. március 2.
Fiatal volt, pokolian fiatal.
De ez az élet rendje; ad és elvesz.
Tovább olvastam a kartonját. Meglepődötten vettem tudomásul, hogy a halál oka ismeretlen, mellette egy bazinagy kérdőjellel. Hmmm… Ez érdekes. Fiatal volt még egy szívrohamhoz vagy egy agyvérzéshez.
Pechal földi porhüvelyéhez léptem, majd mély levegőt vettem és hozzáértem. Erős áramütést éreztem, amely végigfutott a karomon, a fájdalom átjárta a testem, de nem soha nem szabad megszakítani a kapcsolatot.
Már számtalanszor elvégeztem a procedúrát és mindannyiszor kellemetlen volt, de hát, ha valaki nekem ajándékozta ezt a képességet, illett megbecsülni és rendeltetésszerűen használni.
Az áramütés káros mellékhatásként jött, majdnem ledöntött a lábamról, de becsületesen álltam a sarat.
Ekkor kezdődtek csak az igazi meglepetések.
Sötét sikátorban találtam magam, éreztem, hogy egész testemben remegek. Futottam, ahogyan csak a lábam bírta, minden méteren idegesen hátrakaptam a fejem.
Paranoia volt? Vagy valaki tényleg üldözte szerencsétlen férfit?
Hülye kérdés, hiszen itt fekszik előttem holtan.
A sikátor végén lihegve megálltam, hogy kifújjam magam egy kicsit, pokolian el voltam fáradva. Lábam éget a sok futástól, tüdőm ki akar szakadni a helyéről, a szívem vad lüktetését a torkomban éreztem.
De tudtam, hogyha megállok, vagy feladom a küzdelmet, gyáva vagyok, és megérdemlem a halált.
Ekkor azonban jeges félelem markolt a szívembe. Fejemet hátrakaptam és megláttam közeledni a halált.
Hosszú, fekete köpenyt viselt, arcát valami furcsa maszk takarta, lebegve közeledett felém.
Lebegve? Micsoda képtelenség.
Akármilyen hihetetlen volt a férfi szinte átsuhant a sikátoron.
Bénult félelem öntötte el a testem, minden erőmmel izmaimat szuggeráltam, hogy ne adják fel.
A férfi gúnyos kacajt hallatott szenvedésem láttán, minden egyes másodperc elteltével közelebb ért hozzám.
Ajkaim még utoljára egy kétségbeesett sikoly hagyta el, földbegyökerezett lábakkal meg sem tudtam moccani.
A csuklyás férfi közelebb lépett hozzám, akár meg is érinthettem volna. De ki az a hülye, aki a halált taperolja?
A köpenyes egyetlen laza mozdulattal levette a maszkot arcáról, majd kitátotta száját, mintha be akarna szippantani.
Elkerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy jövendőbeli gyilkosom szájában két megtermett szemfog ül, utánam sóvárogva.
Egyre közelebb éreztem a köpenyes jeges leheletét a nyakamon, majd éles fájdalomként hatolt belém a tudat, hogy a fickó belémdöfte két méretes szemfogát.
Az élet lassan, minden szívdobbanásomnál szállt ki belőlem, ereimben ütemesen lüktetett a vér, majd egyre halványodott az érzés. Több ezer hangya szállta meg a képernyőt, a sötétség körülöttem ólálkodott, majd egyetlen határozott ütéssel kilökött az életből.
A földön tértem magamhoz, testem úszott a verejtékben, szívem hevesen zakatolt, nagyon úgy tűnt, hogy ki akar szabadulni börtönéből. Amit láttam a férfi emlékében mélyen megrázott, nem tértem napirendre felette. Még mindig nehezen kaptam levegőt, kezeim remegtek, alig bírtam feltápászkodni a padlóról.
Hogyan lehetséges ez? Vámpírok csak a filmekben léteznek. Bram Stoker kitalált hullái, akik éjszakánként mások vérét szívják.
Ez csak egy hatalmas átverés lehet.
Lehetetlen…
Akárhogy is tagoltam, ízlelgettem a lehetetlen szót, be kellett ismernem, hogy láttam, amit láttam. Nem álmodtam. Nem képzeltem. Maga volt a megtestesült, mocskos valóság.
Ellépetem Sebastian holtteste mellől, majd letelepedtem a legtávolabbi sarokba.
Emésztenem kellett. Na nem úgy, mint annak a vérszívónak.
Pff… Felfordul a gyomrom saját magamtól.
Elmerengve néztem a boncasztalon fekvő hullát és nem értettem semmit. A mesék a valóságban is léteznek?
Már csak az kellene, hogy Hófehérke bemasírozzon ide a hét törpével és almával kínáljon.
Na nem. Próbáljunk racionálisan gondolkodni.
Na de kérem hol itt az ésszerűség?
Én sem vagyok az a megtestesült, két lábon racionalitás. Ha bárki tudomást szerezne a képességemről, tuti, hogy először szétszednének, hogy rájöjjenek a titkomra, majd dilidutyiba dugnának egy szépen berendezett gumiszobába. Szép… Ha valaki más, mint egy átlagos ember, akkor rögtön megbélyegzik, ujjal mutogatnak rá, utálják. Vagy inkább félnek tőle?
Halk kopogtatást hallottam, majd Adam lépett a terembe. Arcán kíváncsi mosoly ült, várakozva nézett rám. Lazán az ajtófélfának dőlt, ujjaival megigazított a szemüvegét.
-Végeztél?
Arcomra olyan hirtelen ült ki a félelem és a felfedezés döbbent elegye, hogy még én is megijedtem tőle. Elakadt a lélegzetem, pár másodpercig próbáltam levegőhöz jutni, beindítani szervezetemben a normális működést. Be-ki, be-ki. Miután sikerült, agyam vad munkába kezdett, szinte hallottam, ahogy nyikorognak a kerekek.
Ha egy vámpír megharap egy embert, abból is vámpír lesz. Így szól a mese.
- Nem - szinte sikítva ejtettem ki a tagadó szócskát.
Adam összerezzent, majd sietősen távozott. Fehér köpenye szállt utána, az ajtó hatalmas csattanással zárult be mögötte. Lehet, hogy egy kicsit ráijesztettem szegényre?
Kezdtem megőrülni.
Gyanakodva a hulla felé lopakodtam, majd ujjam hegyével határozottan megböktem az áldozatot.
Nem mozdult.
Megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy halott, de azért a biztonság kedvéért megnéztem a pulzusát.
Egyáltalán a vámpírok lélegeznek? Van vérkeringésük?
Ez volt a tízmilliós kérdés. Csak senki nem válaszolta meg nekem. Telefonos segítség?!
Ekkor azonban eszembe jutott a hullám emléke. Szinte bőrömön éreztem a vámpír leheltét. Jeges volt és vérfagyasztó.
Nem is volt olyan elvetélt ötlet. Lehet, hogy a vámpírok azért lehelnek rá a bőrödre, mielőtt beledöfik az agyarukat a nyakad lüktető véráramlatába, hogy érzéstelenítsenek? Halotti lidokain. Milyen kedves.
Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek.
Mekkora baromságokat hordok itt össze. Pár perccel ezelőtt még nem hittem el, hogy létezhet az a valami, ami belédöfte túlméretezett fogait az előttem heverő hullába, most meg már próbálom megfejteni cselekedeteinek mikéntjét.
Normális vagyok én?
Megérkezett a húszmilliós kérdés is.
Levettem kezemről a gumikesztyűt, majd a férfi arcához érintettem csupasz ujjaimat. Éreztem a túlvilág leheletét, de mellette mást is éreztem. Valaki mást, valami különleges, kesernyés illatot, a fa illatát és a halál szagát.
Őrjítő elegye volt ez az illatoknak. Rendesen beleszédültem az ízlelgetésébe. Volt benne valami vadító, de mégis ijesztő.
Ez a mi bajunk nőknek. Beindulunk a rosszfiúktól, az adrenalin végigáramlik a testünkön, és nem tudunk neki megálljt parancsolni.
Olyan gyenge akarattal rendelkezünk, mint a légyfing.
Ott álltam, kezeimet a férfi arcán legeltetve, amikor zajt hallottam az ajtó felől.
- Megmondtam, hogy nem kell még a segítséged Adam – dörrentem rá dühösen és türelmetlenül.
Hát nem lehet megérteni?
Ekkor azonban megéreztem, hogy nem Adam áll mögöttem. Adam udvarias fiú volt, mindig kopogott mielőtt belépett, valamint az előbb elég érthetően a tudtára adtam, hogy még nem végeztem és ő nem az a típus, aki ellent merne mondani a főnökének. Szerintem éppen próbálja magát összekaparni az öltözőben.
Óvatosan kezembe kaparintottam egy szikét, majd nyugalmat és mosolyt erőltettem feszült vonásaimra. Megpördültem a tengelyem körül, de a hirtelen mozdulattól megszédültem.
Hát persze. A régi énem nem akart elhagyni. A szerencsétlenkedés, a bénázás életem része volt. Ugyanúgy estem keltem, mint a régi szép időkben, ifjúkorom hajnalán.
Látogatóm arcán halvány mosoly jelent meg, de volt benne annyi tartás, hogy ne röhögjön az arcomba.
Felhúzott szemöldökkel jeleztem, hogy tudni szeretném miért tört be a birodalmamba.
Aztán megpillantottam. Döbbenten néztem végig a látogatómon, elakadt a lélegzetem a látványtól.
Egy fiatal férfi állt előttem, ennivaló mosollyal a szája szegletében. Szőke haja borzoltan magasodott a fején, vakítóan szürkéskék szeme belefúródott az enyémbe. Tökéletes arca hófehéren világított a természetellenesen sárga fényben, szálkás testén szürke póló és egy farmer feszült, kiemelve minden előnyét. Habár volt egy olyan érzésem, hogy hátránya nem is létezik, mármint külsőre. Hóna alatt fehér köpenyt szorongatott, tekintete az enyémbe fúródott. Éreztem, hogy az adrenalin elkezd szétáradni a testemben. Még életemben nem éreztem ilyet egy férfinál sem. Ilyen rövid idő alatt nem tudott lehengerelni egyik sem.
Dühöm, hogy kopogás nélkül rámtört, egy pillanat -vagy pillantás?- alatt elpárolgott. A szívdöglesztő kategória túl kevés lett volna neki, hihetetlenül nézett ki. Lábaim egy pillanat alatt elcicásodtak.
Ezt nem hiszem el. Olyan égő.
Megbicsaklottam, az asztal szélébe kellett kapaszkodnom, hogy ne essek össze a szeme láttára. Minden mozdulatomat érdeklődve figyelte, ugrásra készen, hátha szükségem van segítségre.
Égő.
Mivel össze-vissza szerencsétlenkedtem, torkomon akadt a szó, látogatóm úgy döntött kezébe veszi az irányítást.
- Elnézést, hogy ilyen hirtelen és gorombán magára törtem Miss.…
- Dr. Parker - vágtam közbe, torkom köszörülgetve.
Egy ládányi szánalom vagyok.
- Dr. Parker – javította ki engedelmesen, szája szegletében egy ennivaló mosollyal - Fontos ügyben keresem magát.
Szemeit végigfuttatta rajtam, majd továbbsiklott és megállapodott a mögöttem heverő hullán. Tekintete elfelhősödött, éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő.
A férfi nyugalmat erőltetett magára, majd nemtörődöm mosollyal az arcán felém fordult.
- Mióta van itt a holttest? - kérdezte előre félve a választól.
- Fél órája - válaszoltam határozottan, enyhén provokáló éllel a hangomban, az arcát fürkészve.
A férfi nyelt egyet, kezdett kicsit kínos lenni a dolog, ezért közbeszóltam.
- Már elnézést, de megtudhatnám, hogy ki maga?
A férfi elmerengve nézte a holttestet, látszott rajta, hogy valamin erősen töri a fejét. Kezével elgondolkodva a hajába túrt, amitől csak méginkább elöntött a forróság. Vajon a tudatában van annak, hogy mennyire jóképű?
- Lanny McKaskle - vetette oda hanyagul.
- Mr. McKaskle, elnézését kérem, de ez egy munkahely. Nem illik ilyen illetlenül és kérdezés nélkül betörni ide.
A férfi felém fordította kétségbeesett tekintetét, majd határozottan a szemembe nézett. Na, nem, ez most nem jön be, de éreztem, hogy megint elgyengülnek a lábaim. A vakítóan szürke szempár igézően méregetett, a szégyenlős mosoly apró ráncot vetett a sima arcbőrre. Egyszerűen hihetetlen volt.
- Sajnálom Dr. Parker, de ez a holttest irányt tévesztett. Az én hullám, nem a magáé.
- Ezt meg, hogy érti? - kérdeztem felháborodottan, hisztérikusan csengő hangon - Tudtommal én vagyok a törvényszéki halottkém, nem maga.
Harag villant meg a szürke tekintetben, én pedig ijedten a falhoz húzódtam, a szikét erősen szorítva. Nyoma sem volt már a letaglózó nyájasságnak és a kisfiús bájnak. Fenyegetően vibrált, a harag szikrákat szórva villódzott a tekintetében. Ismeretlen erő nyaldosta a bőrömet, kóstolgatott, hogy a kellő pillanatban lecsaphasson rám.
- Dr. Parker, kérem, értse meg, ez a holttest irányt tévesztett. Ez nem a maga hullája, hanem az enyém.
- Mi jogon birtokol egy holttestet? Ez elég nagy illetlenség.
- Elnézést - hajtotta le szégyenkezve a fejét - De ezt Ön nem értheti. Olyan dologba üti bele a szép kis orrát, amihez nincs semmi köze és ráadásul még veszélybe is sodorja az életét.
- Az legyen az én gondom - vágtam rá dacosan.
Hihetetlen erő hajított a falhoz, már nem csak kóstolgatott, hanem bevitt egy hatalmas balhorgot, én pedig szépen lecsorogtam a hófehér mázolmányról. McKaskle dühösen nézett rám, tekintetéből áradt a fenyegetés, én pedig majdnem összepisiltem magamat a félelemtől.
Megpróbáltam összeszedni magam, hangom még mindig remegett, amikor megszólaltam, de a célnak megfelelt. Dühösen a kijárat felé mutattam, egész testemet rázta a hideg, de határozott voltam, halálosan határozott.
- Takarodjon kifelé, mert hívom a biztonságiakat.
Lanny sajnálkozó pillantást vetett felém, majd elindult az ajtó felé. Utoljára még megfordult, mélyen a szemembe nézett, halk hangon megszólított, de a szavaiban nem volt nyoma szánakozásnak.
- Nagyon sajnálom Dr. Parker, ha valami kellemetlenséget okoztam magának, de ha tudná azt, amit én tudok, máshogy látná a dolgokat.
- Lehet, hogy én is ugyanúgy látom a dolgokat, mint maga, csak még értetlenül állok a történtek előtt - feleltem nyugodtan, tekintetemben az elszántság tüze égett.
McKaskle szemében viszont félelem csillant.
- Akkor nagyon erősen ajánlom magának, hogy vigyázzon az irhájára - megfordult és elhagyta a termet.
Abban a pillanatban összeroskadtam és remegtem a félelemtől. Hátamat a hideg kőnek vetettem, szívem vadul dörömbölt börtönében, a levegő nehezen szivárgott be a tüdőmbe. Éreztem az erőt, amely leterített a földre, nekivágott a falnak. Megijedtem tőle, a félelem, a rettegés az ismeretlentől teljesen letarolt.
Úgy éreztem elég volt ennyi izgalom mára.
