Látom ismét nagy az aktivitás. Ejj, ejj... Hát így kell ösztönözni? :D

Az erdő komoran és sötéten ölelte körbe csupasz testét, a hold tiszteletet parancsoló alakját eltakarták a fák. Janice felkelt a földről, majd futásnak eredt. Minden sötét volt és fenyegető, a lány pedig kiszolgáltatott és rémült. A távolban farkas vonyított éhesen, az egyik fa ágán egy bagoly huhogott unottan, rideg és ijesztő hangulatot gerjesztve Janice-ben. A hideg lassan lopakodott a lány felé, hogy apránként a magáévá tegye. Szíve vadul dörömbölt csontbörtönében, az érzés a torkán kapaszkodott felfelé, a szájában érezte a félelem keserű ízét.
Többször elbotlott, de mindig felállt, rohant tovább, menekülni akart, eltűnni ebből a rémálomból. Fejét lehajtva futott. Az ágak éles karmaikkal az arcába kaptak, vörös csíkot húzva a lány hófehér bőrére. A vér apró cseppbe gyűlt a seben, majd elnehezülten végigcsurgott Janice arcán, hogy a póló szövetébe olvadjon.
Az erdő egyre szűkült, magába akarta szippantani, tudta, nem állhat meg. Át akarta ugrani az egyik farönköt, de a lába fáradtan felmondta a szolgálatot, aminek következtében a nedves fűben landolt. Kezeit az arca elé emelte, hogy védje a kiálló kőtarajoktól.
Az erdő hirtelen némult el. Félelmetes és kibírhatatlan volt a csend. A lány hangosan zihált, nehezen kapkodta a levegőt, a lába tompán lüktetett. Egy fadarab fájdalmasan felsírt valaki talpa alatt, a hirtelen jött zaj megrémítette Janice-t. Ijedten hátrakapta a tekintetét, rémülten figyelte a sötét alak közeledését. A hóhér…
Ez a szó jutott legelőször az eszébe a jelenségről, majd elakadt lélegzettel figyelte tovább a felé suhanó árnyat. Vörösen izzó szempár villant a sötétségben, a lánynak sikítani sem maradt ereje, némán, partra vetett halként tátogott, megbabonázva bámulta az alakot. A hóhér kilépett a tisztásra, betegesen vékony ujjaival óvatosan lefejtette magáról a csuklyát, így Janice betekintést nyert a nehéz szövet alá.
Egy nő arca bukkant fel a félhomályban, bőre pergamenszerűen tapadt a csontokhoz, vörösen izzó szemei mélyen ültek a koponyában. Fekete haja csapzottan omlott a vállára, a csuklya szinte lógott a vékony testen.
Janice-nek a hideg ellenére is ömlött a hátáról a verejték, tudta, ki a nő, és ez mély döbbenettel és szomorúsággal töltötte meg a szívét. Hát hogyne tudta volna, ki a vele szemben álló ember. A házban semmi nem emlékezette rá, de a lány az agyába véste arca körvonalait. Bár akkor még a nő fiatal volt, gyönyörű, ápolt és elegáns, mosolya, mint a lágy szellő egy meleg nyári délután.
Rita Bloom volt, az anyja.

Borús napok

Már két hete jártak iskolába, de Janice nem tudott ráérezni a gyógyítás tudományára. Folyton-folyvást összetévesztette a növényeket, összekutyulta a kenőcsöket és széttörte az üvegedényeket. Számára minden növény zöld volt és levelektől roskadozó. Nem véletlenül került a Tűz kovenjébe. Ha annyi érzéke lett volna a gyógyításhoz, akkor a Föld csoportba kerül. Hozzanak neki démonokat és szellemeket, azokkal könnyedén elbánik. Persze ez csak könnyelmű gondolat volt, hiszen még nem találkozott velük szemtől szemben. Eltekintve nyári kalandjuktól.

Bosszankodva söpörte össze a lombik darabjait. Sikerült túlhevítenie a főzetet és az egész kulimász a földön landolt. Kezdhette elölről az egészet, ráadásul vakarhatta fel a padlóról az odakozmált, darabos, valaha növényi eredetű anyagot. Mellette Hedwig visszafogottan kuncogott, természetesen neki minden könnyedén ment. A főzete szép zöld színű volt és halkan fortyogott. Egyedül Lee hajolt le hozzá, hogy segítsen takarítani, míg két legjobb barátja összetartóan mulatott rajta.

Az üvegdarabok összesöprése közben Janice elvágta az ujját, mire kövér vércseppek kezdtek gyülekezni a hófehér bőrfelületen. A lány halkan felszisszent a fájdalomtól, mire a tanár mellé sétált.

− Miss Bloom, kérem fáradjon az asztalomhoz.

Janice kedvetlenül feltápászkodott a földről, majd a tanár után sétált. Greta Garside, harmincas évei elején járhatott, sötétszőke haját szoros copfba kötve hordta. Garside tanárnő a gyógynövény órát tartotta és az iskola kertjét gondozta. A kemény munka a kezét is megviselte, tenyere érdes volt és sáros. Gyorsan megmosakodott az asztal szélén álló mosdó fölött, majd Janice felé nyújtott egy apró tégelyt.

− Kend be vele a sebet, meglátod hamarabb gyógyul. Mr. Cambell! − a tanárnő Lee-re nézett, aki ijedten összerezzent. − Takarítsa fel a maradék üvegszilánkot a földről.

Janice engedelmesen a sebre kente a kenőcs egy részét, majd elindult az asztala felé, amikor a tanárnő megállította.

− Miss Bloom, megtudná nekem mondani, hogy milyen növényeket használhatunk sebhegesztőként?

A lány nyelt egyet, segélykérő pillantását társaira vetette.

− Nem? Valaki?

Az első sorban egy tejfelszőke hajú lány feltette a kezét.

− Miss. Verlaine?

− Sebhegesztőként használhatunk Baldriánt, Csikófarkfüvet, Ezerjófüvet, Fekete nadálytövet, Körömvirágot, Közönséges gyíkfüvet, Macskagyökeret, Orvosi tisztes-füvet, Orvosi zilizt, Örökéletfüvet és Úti- vagy Bolhafüvet.

− Köszönöm Miss Verlaine. Miss Bloom, visszamehet a helyére és vigyázzon magára.

Janice arcát elöntötte a forróság, vörösben játszó arccal visszakullogott az asztalához. Mike, mellé osont, majd a fülébe súgta.

− Miss Bloom vigyázzon magára.

Janice dühösen a fiú gyomrába bokszolt, aminek eredményeképpen az asztalon álló üres lombik egyensúlyát vesztve öngyilkosságot készült elkövetni. A lány utána kapott, szerencsére sikerült megmenteni az eszközt a csúfos haláltól.

Az óra további részében nem történt semmi érdekes. Janice próbált mindenfajta ügyetlenkedést mellőzve dolgozni, ami többé kevésbé sikerült is. A főzete elkészült, bár nem lett a legtökéletesebb. Hedwig büszkén vitte a tanári asztalhoz a saját remekművét, míg Lee kissé pironkodva tette ugyanezt. Az óra végét jelző kürtszó után a diáksereg szétszéledt, a négy barát pedig az ebédlőbe vonult.

Sötéten kavargott az erdő, a fákat hol lágyan, hol erőszakosan tépte a feltámadó szél. Az avar sejtelmesen suttogott, mikor a lány magához tért. Óvatosan felemelkedett, puha takaróját levetette. Vörösen lángoló tekintete felmérte környezetét, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Otthon volt.

Ujjai lágyan simogatták a növényzetet, tüdeje mohón szippantotta magába az erdő illatait. A szél erőszakosan letépte róla csuklyáját, a lány pedig nem ellenkezett. Libabőrt festett bőrére a hűvös éjszaka, mégsem reszketett. Meztelen talpai felszabadultan szippantották magukba a föld energiáit, feltöltődve lépdelt a puha avaron.

Hamarosan megjelent. Törékeny alakja először csak felsejlett a távolban, majd kibontakozott a hold sugarainak ölelésében. Szemei vörösen izzottak, vonásai lágyak voltak, mégis félelmetesek. Sápadt bőrét sárgára festette a hold fénye, testére pergamenszerűen tapadt a bőre. Óvatosan a lányhoz lépkedett, majd magához szorította földi élete gyümölcsét.

− Már vártalak. − Hangja erőtlen volt. Szinte suttogva ejtette ki a szavakat.

A lány bólintott, képtelen volt megszólalni. Minden este reménykedve hajtotta álomra a fejét, látni, érezni és hallani akarta az anyját. A nő minden látogatása alkalmával kellemesebb képet festett. Tekintete értelmet tükrözött, felismerte a lányát és ez boldogsággal töltötte el Janice-t.

− Viharfelhők gyülekeznek felettünk. − Tekintete elmerengve pásztázta az eget. A csillagok élesen ragyogtak a sötétségben, sértődötten figyelve a két alakot. Felhőnek nyoma sem volt a környéken. − Sötét erők mozgolódnak a Földön és a véredet akarják.

Janice meglepődötten hátralépett. A vérét akarják? Mégis kinek árthatott? Eszébe jutott a kastélyban látott fiatal lány, a kezén morajló tetoválásindával együtt. Öld meg! − a parancs olyan élesen hasította a tudatába, hogy megingott tőle. Egy ismeretlen erő, egy ideg erő volt aznap az alagsorban. Nem ismerte, nem tudta, hogyan védekezhetne ellene, de a ködszerű lény megmentette az életét.

− Te voltál. − jelentette ki, anyjára vetve értetlen tekintetét.

Mrs. Bloom megrázta a fejét.

− Nem. A tanács a segítségedre sietett. Nem avatkozhattam közbe, mert számkivetett vagyok számukra. Megmentettek, mert ők így akarták. Szükségük van rád, de a türelmük nem végtelen.

− A türelmük? Mégis mire várnak? Miért pont én? Mit tudok én, amit mások nem?

Mrs. Bloom elmosolyodott. Ez a mosoly azonban nem az őrület terméke volt, hanem a mindentudásé.

− Idővel mindent megtudsz.

− Miért nem most? Ha az életemre akarnak törni, akkor igenis jogom van tudni az okokat. Jöjjön ide a tanács és mondja a szemembe! − Janice hangja elvékonyodott a felháborodottságtól, az utolsó szavakat szinte sikítva ejtette ki. − Köze van a szememhez? Mégis miért nézek így ki? Miért követnek ezek a titokzatos idegenek?

Hat csuklyás alak kezdett kibontakozni az erdőből. Tekintetük dühösen és vörösen izzott. Kezeiket felemelték, mire az anya elhalványodott, majd eltűnt a sötétségben. Janice sikítva kapott utána, mindhiába.

− Vissza kell térned a valóságba. − szólalt meg az egyik alak, de a szája mozdulatlan maradt. − Veszély leselkedik rád, el kell pusztítanod a sötét erőt.

− Milyen sötét erőt? − Janice hisztérikusan támadt a hatosfogatra. − Egy tizennyolc éves lány vagyok, még nagykorúnak sem nevezhető. Most kezdtem az iskolát, gyenge vagyok, semmihez sem értek. Mégis, hogy pusztítsak el valamit, amit nem is ismerek.

− Már találkoztál vele.

− Na igen, és legjobb tudomásom szerint ti mentettetek meg tőle.

A csuklyás alakok halványodni kezdtek, ahogyan az erdő is. Janice dühösen rájuk kiáltott.

− Ne hagyjatok itt! Válaszoljatok!

Az erdőt elnyelte a sötétség, a lány pedig levegő után kapkodva tért magához. Az éjszaka hűvöse az arcába mart, egyetlen vékony pólóban reszketett az iskola egy ismeretlen pontján. 

Az őrület ára (1.)

     " – Mike, megtennéd, hogy feljebb húzod a nadrágod? – kérdezte keserű mosollyal az arcán.

– Igenis, uram! – pattant fel a fiú, merev vigyázzállásba vágva magát, kezével tisztelegve a férfi felé.

Mr. Bloom lemondóan legyintett egyet, úgy tűnt kezdi belátni a póló szövegének igazságát, majd belépett a házba, eltűnt a fiatalok szeme elől. Janice nevetve visszahúzta a járdaszegélyre Mike-ot, aki végre felhőtlen mosollyal az ajka szegletében engedelmeskedett a lány akaratának.

– Ne bohóckodj, ezzel csak felhúzod.

Cinkosan egymásra vigyorogtak, Janice, barátja karjaiba fúrta magát. Ilyenkor minden gondja hirtelen elpárolgott, minden sokkal tisztábbá és átláthatóbbá vált. Ezért volt Mike a legjobb barátja már gyerekkora óta. Hedwig és a többiek mind csak mögötte álltak a sorban. Hiába volt Mike fiú és hiába mondta mindenki, hogy fiú-lány barátság nem létezik, Janice mégis érezte, hogy nincs igazuk. Nem voltak szerelmesek egymásba, soha nem fordult meg a fejükben, hogy nekik járniuk kellene. Barátok voltak és pont. Sokszor a fülébe jutott az a pletyka, hogy ők ketten járnak, de annyira képtelenség volt a dolog, hogy a végén jót nevettek rajta. Hány féltékeny lány köszörülte rajta a nyelvét csak azért, mert abban a tévhitben éltek, hogy ő és Mike… Nevetséges. "

ZombiZ (2.)

A nap első sugarai bekúsztak a függöny alatt és beférkőztek a szemhéjam alá. Laposakat pislogva felültem az ágyban, tekintetemmel az óra kijelzőjét kutatva. Tíz óra múlt. Nyolc órája ájultam be az ágyba, a kimerültség egy másodperc alatt ledöntött a lábamról és magával ragadott, hogy látogatást tegyek Álomországban.

Halkan kopogtattak, én pedig kómásan kimásztam a puha takaró öleléséből. Magamra kaptam egy köntöst, majd mamuszos lábammal az ajtóhoz csoszogtam. Kikukucskáltam az apró résen és mosolyogva a zár után nyúltam. Megmentőm, a barna hajú testőr állt előttem, félénk mosollyal az arcán és két megtermett kávéval a kezében. Utat engedtem Angelinának, akik besurrant a feltáruló résen.

− Jó reggelt! – köszöntött apró csókkal, egyenesen a konyhába lépkedve.

− Jó reggelt! – viszonoztam kissé bágyadtabb hangon.

Felém nyújtotta a kávét, én pedig úgy kaptam utána, mint fuldokló a víz után. Belekortyoltam és hagytam, hogy a koffein szétáradjon az ereimben. Felemelő érzés volt.

− Mikor végeztél? – kérdeztem tőle, lágyan végigsimítva puha bőrét.

− Nemrégen. Bevásároltam és siettem hozzád. Régen láttalak – nézett rám dorgálóan, ajkaival a nyakamat borzolva.

Kirázott a hideg. Minden idegszálam égnek állt, az alhasam összerándult a vágytól. Óvatosan az asztalra helyeztem a kávémat, majd magamhoz húztam és csókot leheltem a telt ajkakra. Éreztem, hogy összerándul az érintésemtől, majd puha nyelvével ízlelgetni kezdte az enyémet. Ledobtam a köntösömet, miközben ujjaimmal egyenként fejtettem le róla a ruhadarabokat. Nem volt helye a felesleges szavaknak, minden porcikámban kívántam, bőrömön éreztem vágyának perzselését. 

Mellei kibuggyantak a melltartó fogságából, bőre érintése a sajátomon, idegtépő volt. Hamar kihámoztuk egymást a ruháinkból, majd az ágyra feküdtünk, hogy ott folytassuk a csókcsatát. Elvesztem az ölelésében, ujjaim dús hajába mélyedtek. A takaró hamarosan a parkettán landolt, én pedig habzsoltam az élvezeteket. Az apró csókok, puha nyelvének az érintése hirtelen öntött el, amíg lassan meg nem teltem, ajkaimon kicsurrant egy apró sikoly. Testem hullámzott, izmaim elernyedtek, arcomat kisimította az élvezet.

Hosszú percekig pihegtem a karjaiban, majd amikor visszarántottam a szellememet a testembe és a látásomat is visszakaptam, sikerült megtalálnom a hangomat is.

− Ez csodálatos volt – lihegtem ujjaimmal cirógatva a bőrét.  

Mosolyogva a nyakamhoz bújt, majd fáradtan átölelt.

− Te vagy a csodálatos – suttogta a fülembe.

Az álom mindkettőnket elragadott, a húzós munkabeosztás és az erőltetett munkaidő káros hatással volt az egészségünkre és az alvási szokásainkra. Már a második csodálatos évünket töltöttük egymással, amikor tehettük együtt feküdtünk és együtt keltünk. A munkahelyünkön azonban senki nem sejthetett semmit. Az intézeten belül tilos volt az ismerkedés és a randizgatás. A saját nemhez való vonzódás pedig minden embernél kiverte volna a biztosítékot.

Közelebb fészkeltem magamat hozzá, szaglójáratomat átjárta az illata, a vanília és a méz kellemes elegye. Az isteni illatot, azonban elnyomta valami kesernyés, valami fémes. A vér illata. Két elvakult tekintet, két vértől mocskos száj és áll. A férfi és a hajdani asszisztens arca az agyamba égett, képtelen voltam szabadulni az érzéstől, hogy az igazgatóság csúnyán átvert.

Élet a halál után? Lehetséges. De funkciók nélkül és érzelmek hiányában csak üres porhüvelyek vagyunk. És kezdett az az érzésem lenni, hogy pont ezeket a lelketlen és agresszív lényeket kellett előállítanom a kormány számára.

Úgy döntöttem, hogy pontot teszek az ügy végére.

3.

Visszamerültem az álmaimba, majd puha ölére hajtottam a fejem és átadtam magam a meséinek. Megjelent előttem Angelina hófehér bőre, vörösre mázolt telt ajka és a bogárnyi nagyságú kék szeme. Ujjaimmal óvatosan végigsimítottam a bőrét, fedetlen kebleit és lapos hasát. Ágyékát egy vékony lepel takarta, amin a nap közbenjárásával átsejlettek izmos és kecses lábai. Tökéletes volt és hozzám tartozott.

Emlékszem a napra, amikor megismerkedtünk. Frissen diplomázott laboránsként kezdtem az intézetben, nem ismertem senkit, amatőrként ügyetlenkedtem a profik között. Angelinával a portán futottam össze. Testét fekete overall takarta, az oldalára két pisztoly volt felerősítve, számomra ismeretlen oknál fogva. Szikrázóan kék tekintete az enyémbe mélyedt, aminek következtében rögtön elöntött a forróság. Akkor még nem tudtam, hogy ő is hasonlóan érzett.

Egyre gyakrabban futottunk össze az ebédlőben és a laboromban is látogatásokat tett különböző ürügyek mögé bújva. Sokat beszélgettünk, nevetgéltünk, munka után beültünk kávézni, majd áthívtam magamhoz filmet nézni. Az elején még feszengve ültünk egymás mellett, majd Angelina hozzám hajolt, és egy apró csókot lehelt a számra. Zavartan pislogtam rá, majd viszonoztam a kedvességét.

Azóta eltelt két év és egy harmonikus párkapcsolat résztvevői vagyunk. Parázs vitáink ritkán vannak és akkor is hamar kibékülünk. Hirtelen éles csengés hasított a rózsaszín felhők világába. Felriadtam és koncentrálni próbáltam. Az éjjeliszekrényen heverő telefonom vadul rezgett, álmosan utána kaptam, majd beleszóltam.

− Igen?

− Jó napot Miss Mikhailov! – csendült fel egy férfi hang a vonal másik oldalán − Remélem nem zavarom.

− Megtudhatnám kivel beszélek? – tettem fel a kérdést fáradtan.

− Andrzej Szothowski vagyok, az alelnök.

Hirtelen felültem az ágyban, elkerekedett szemekkel, kapkodva beszélni kezdtem.

− Elnézését kérem uram, miben segíthetek?

− Ha megkérhetem be tudna fáradni a laborba? Nagyon fontos lenne.

Még mielőtt válaszolhattam volna, letette a telefont. Értetlenül bámultam magam elé, az idegesítő sípolás a fülemben dübörgött.

Hogy addig se unatkozzatok :) Érettségi után jön Az őrület ára folytatása, de addig is néhány részlet egy új regényemből: ZombiZ :)

1.

A mennyezeten idegesítően villódzott egy lámpa, amikor a férfi fölé hajoltam. Szólnom kell Dimitrinek, hogy cseréljen benne izzót vagy üsse ki. Bármit csak ne pislákoljon. Ujjaim kecsesen markolták a szikét, az éles penge könnyedén siklott az előttem heverő halott férfi bőrén. A verejtékcseppek apró gyöngyök formájában ültek meg a homlokomon, a mesterséges fénynek köszönhetően forróság öntötte el a testemet.

Csak sikerüljön − lüktetett bennem a gondolat. Megfeszültem a koncentrációtól, de a gépek még mindig nem mutattak reakciót. Az agyműködés teljesen leállt, a szív nem lüktetett, a szervek funkciójukat vesztették. Zsinórok kusza hálózata tapadt a férfi bőrére, de az a rohadt gép nem akart működni. Ujjaim elengedték a szikét, ami a fémtálcán landolt, majd fáradtan a közeli székbe ültem.

Kimerülten a falon lógó órára néztem. Halvány, kiábrándult mosollyal megállapítottam, hogy lassan huszonnégy órája talpon vagyok és dolgozok. Éljen a munkamorál! Lecsavartam az ásványvizes palack kupakját és mohón kortyolni kezdtem a hűs szomjoltót. Lábaimat magam után vonszolva átmentem a szomszédos szobába, majd a tükrös falon keresztül elmerengve bámultam a kísérleti alanyomat. Bőre kékes fényben játszott, fekete szőrzet borította az arcát. Halott volt és mozdulatlan. A francba. A plafonon lógó lámpa pedig még mindig pislákolt.

Ajtó nyílt a boncteremben. Kisvártatva egy fiatal ázsiai arc jelent meg a résben. Körülnézett, tekintete undorodva mérte végig az asztalon fekvő delikvenst. Unottan az előttem pirosló gombra könyököltem, majd a mikrofonhoz hajoltam.

− A megfigyelőben vagyok − sóhajtottam kimerülten és hátradőlve várakoztam.

A lány becsukta maga mögött az ajtót, majd sietős léptekkel elindult felém. Az ablakon keresztül figyeltem könnyed, légies lépteit és irigykedtem. Ő biztos kipihenten kezdte a napot.

− Jó reggelt Miss Mikhailov! – köszönt be hozzám magas hangszínén csicseregve.

Ujjaimmal a halántékomhoz nyúltam, majd erőteljes, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdtem. Mára már kezdett sok lenni.

− Inkább jó éjszakát, hosszúra nyúlt a munkaidőm.

Himuro Ayumu fiatal lány volt, mandulavágású szemekkel, sárgás bőrrel és rövidre nyírt éjfekete hajjal. Asszisztensként dolgozott nálunk, többnyire irodai munkát végzett. Csak ne lett volna olyan idegesítően magas hangszíne. Várakozva ráemeltem álmos tekintetemet, de nem vette a lapot.

− Megtudhatnám mi járatban vagy errefelé? − kérdeztem továbbra is megőrizve udvarias hangnememet.

A lány zavartan kuncogni kezdett, lopva a szomszédos teremben fekvő holttestet figyelve.

− Ó, hát persze. Helena küldött, hogy megérdeklődjem a szabadsága pontos időpontját. Ideje lenne már kivennie egy pár napot, mert idén még egyszer sem hiányzott és lassan vége az évnek.

Ezt minden évben sokkoló volt hallani. Még egyszer sem hiányoztál… A munkám már kezdett a nyakamra nőni és az életem egyetlen értelmévé válni. Ezen változtatni kellene.

− Itt még van egy pár napos munkám, de a jövő hetet akkor kivenném − mosolyogtam rá fáradtan.

Himuro biccentett, elhagyni készült a helységet. Az áram hirtelen ment el a zárt, ablaktalan teremben. Mérgesen szitkozódtam egy sort, Dimitri tisztes felmenőit emlegetve, nem túl kedves jelzőkkel megspékelve. A sötétség néhány pillanatig tartott csak. Szerencsére, mert már kezdtem kifogyni a káromkodásokból.

A számítógép halk zümmögéssel indult újra, Himuro pedig ijedt mosollyal a szája szegletében végre kilépett az ajtón. Kedves lány volt, de engem rettentően tudott bosszantani.

Elmerengve kortyolgattam az üveg ásványvizemet, amikor a férfi az asztalon megmozdult. Himuro teljes tudatlansággal vonult el mellette, észre sem véve a beállt változást. Megbabonázva meredtem a holttestre, nem hittem a szememnek. Hát sikerült.

A nevetés kirobbant belőlem. Boldog voltam amiatt, hogy a hosszú évek munkája végre meghozta a gyümölcsét. A férfi ismét megmozdult, majd felült az ágyon. Hihetetlen, hogy azok a rohadt számítógépek még mindig nem jeleznek semmilyen működést.

Himuro csak későn figyelt fel a halott ébredésére, mert a torkára fagyott a sikoly. A férfi megragadta a lány kezét, aki megpróbált kimenekülni a teremből. Magához rántotta. Állkapcsa szétnyílt, hófehér apró fogai mohón kaptak Himuro torka felé. Gyorsan az előttem elterülő irányítópanelhez hajoltam, tenyerem rácsapódott az ajtót lezáró gombra, majd felkaptam a telefonomat.

− Azonnali segítséget kérek a 303-as szobába. A nyolcvanhatos számú kísérleti alany elszabadult! – kiáltottam izgatottan a kagylóba, miközben meredten bámultam a szomszédos szobában történteket.

Az eleven holttest kissé agresszívabbnak bizonyult, mint azt vártam volna. A fogaival kitépett egy darabot az asszisztens nyakából, majd rágcsálni kezdte. Himuro rám vetette utolsó, könnyekkel teli pillantását, miközben a torkához szorította a kezét. A vér vörös folyamként tört elő a sebből, amit a kísérleti alany mohón magába szippantott. Nyelvével felfogta az életadó szirupot, míg a fogaival további darabokat szaggatott ki a rongybabává avanzsált nőből.

Riadtan figyeltem a történteket, de az izgatottság is ott lappangott bennem. Képes voltam életet lehelni egy halott testbe. Az orvoslás megújulásának előfutára vagyok!

Az ajtó hirtelen vágódott ki a teremben, amire a jóllakott élőholtam nem reagált túl kellemesen. Teljesen felbőszülve a belépő alakokra rontott. Himuro teste ekkor már a földön hevert kicsavarodott pózban. Soha nem felejtem el a tekintetét, amely pont rám meredt, tele volt undorral és borzalommal.

A belépő testőrök egyike barna, hosszú haját copfba kötötte, szép, szabályos arcát pikánssá tette az átlagosnál teltebb ajka. Hirtelen összerándult a gyomrom az aggodalomtól. Féltem, hogy baja esik. Az üvegfalnak simultam, tekintetemmel végigkövetve a lány mozgását. Mögötte hárman álltak, fegyvereiket az őrülten tomboló holt gyilkosra fogva.

A kísérleti alany elborult tekintettel, vértől mocskos arccal a testőrökre vetette magát. A körmeit és a fogait használta fegyvernek, a barna szépség ijedten próbálta kivédeni a támadását. Lövés dörrent, majd a holttest szétloccsant agyvelővel hátrazuhant. Remegő kezekkel nyúltam az ajtót megnyitó gomb felé, majd levegő után kapkodva, hevesen kalapáló szívvel kiléptem a vérfürdőbe.

− Jól van kisasszony? – lépett közelebb a testőrlány rémülten.

Képtelen voltam megszólalni. A két holttest szétmarcangolva feküdt a földön alig egy méterre tőlem. Erős fémes szag terjengett a levegőben, a vér mindent elborított. Szám elé szorítottam a kezemet, próbáltam csitítgatni hevesen kalapáló ketyegőmet. A barna szépség az enyémbe mélyesztette világoskék szemeit, majd lopva megszorította a kezemet.

− El kellene szállítanunk a két holttestet – köszörülte meg a torkát az egyik férfi, talán Fermin Minrod.

A lány bólintott, majd halvány mosolyra húzódott a szája és búcsúzólag rám kacsintott. Felkapták a nehéz testeket, majd kicipelték a teremből. Remegő térdeimet megzabolázva a falnak dőltem, próbáltam normalizálni a légzésemet. A csend rátelepedett a helységre, én pedig fáradtan bámultam a kövérre hízott vértócsákat. Sárgás agyvelődarabkák és csontszilánkok terítették be a megfigyelő tükörablakát. Eddig jutottam a vizsgálódásban, amikor éles sikoly hasított a csendbe, én pedig a folyosóra rohantam.

Himuro, a halott asszisztens, eltorzult arcvonásokkal, kivicsorított fogakkal éppen felém tartott. Két testőr feküdt a földön, ketten pedig célozni próbáltak. Földbegyökerezett lábakkal figyeltem a közeledő alakot, amikor nedves folyadék csapódott az arcomba, teljesen beborítva. Rémülten a köpenyemre néztem, majd sokkos állapotban megállapítottam, hogy az imént ismét megmentették az életemet. Vörös mázként lepett el a vér, Himuro élettelen teste alig pár centire hevert a földön. Koponyája a felismerhetetlenségig torzult, körmei alá véres bőrdarabok szorultak.

Összecsukló lábaimnak engedelmeskedve térdre roskadtam, majd amikor minden örömöm és izgatottságom elszállt a felfedezésemmel kapcsolatban, feltettem a legfontosabb kérdést.

Mi a franc folyik ebben az intézetben?