Ez a nap is rosszul indul II.

A parkba érve mindent betöltött a deszkák csattogása, a csapágyak zúgása, halk zsongássá nyomva el a beszélgetést. Janice nagyot kortyolt a vizéből, majd lecsúszta a legközelebbi korlátot. A felfüggesztés beakadt egy kiálló csavarba, a lány elvesztette az egyensúlyát, hatalmas koppanással ért földet a betonon. Végigszánkázott rajta, csupasz bőre véres folttá maszatolódva követte. Miután megállapodott, magzatpózba görnyedve próbált megnyugodni. Légzése kapkodó volt, egész teste tompán sajgott, a térde pedig fájdalmasan lüktetett. Nem mert odanézni, félt, hogy valami olyat látna, amit nem akar.
Mike és a többiek villámgyorsan mellé térdeltek, Hedwig próbálta elrángatni Janice kezeit az arca elől. Megijedt, hogy a lány betörte a fejét, azért szorítja ilyen hevesen. A fájdalomtól eltorzult arc azonban sértetlennek tűnt. Halk nyögések hagyták el Janice ajkait, lehunyt szemmel viszonylag csendben szenvedett. Mike a hóna alá nyúlt, majd óvatosan az ölébe vonta a lányt. Janice arca verejtékben úszott, sípcsontja bedagadt, a kék és a lila sötéten kavargó keveréke pár perc alatt elborította a hófehér bőrfelületet.
- Jól vagy?- kérdezte Hedwig aggódó arckifejezéssel, barátnője mellett térdelve, ujjaival a lány arcát simogatva.
- Igen, de nagyon…- nem tudta befejezni a mondatot, mert az egyik közeli bokor szétnyílt, hogy utat engedjen egy magas, savanyú modorú lánynak. Jordana volt a betolakodó, arcán káröröm villogott, le sem tagadhatta mennyire gyűlölte a lányt. A nyomában Alex bukkant fel, tekintetében túlcsorduló aggodalommal és sajnálattal.
- Csak nem elestél Janice?- kacagott Harold kisasszony a földön fekvő lány szenvedését látva.
Bow man szúrós tekintettel elnémította a kárörvendő lányt, majd félretolta az útból, hogy a sérülthez férjen. Letérdelt a Mike- Janice páros mellé, kezeit a lányéra helyezte, majd halvány mosollyal a szemébe nézett.
- Minden rendben Jan?
Janice határozottan bólintott, Mike pedig utálkozva figyelte Alex tökéletes arcvonásait.
- Persze, biztos rendbe jövök- a lány is mosolygott, beszippantotta Bow man örvénylő tekintete, amitől még hevesebben kezdett verni a szíve. Mit nem adott volna azért, ha belefeledkezhetne a fiú csókjaiba legalább egyszer, erős karjaiba menekülhetne, ha szomorú. A bamba kifejezés az arcára is kiült, mert Alex elnevette magát, majd felállt, leporolta a nadrágját és Jordanához lépett.
- Meg kellene nézetned magad egy orvossal.
Janice szégyenkezve lehunyta a szemeit, utálta, hogy ennyire feltűnőek az érzései. Jordana megragadta a fiú kezét, majd maga után vonszolva, elhagyták a parkot.
- Neked pedig nem kellene barátkoznod ilyen buta libákkal- sziszegte Janice, miközben a fájdalom egyre jobban szétterjedt a testében.
Barátai segítségével sikerült lábra állnia, Mike és Lee két oldalról támasztották meg a lányt, aki még mindig kótyagos volt az eséstől. Hosszú óráknak tűnt, amíg elértek a házhoz, Janice bal lába teljesen használhatatlan volt, azonkívül percről perce csúnyábban nézett ki.
Mike egészen az ajtóig kísérte, majd egy cuppanós puszi kíséretében magára hagyta a lányt.
- Bocsi, de inkább kihagynám apád dührohamát- majd elnyelte őt a szomszédos ház, ahol laktak.
Janice mély levegőt vett, majd lenyomta a kilincset. Minél gyorsabban fel kell jutnia az emeletre, még mielőtt az apja észreveszi bicebóca mozgását. Már a második lépcsőfokon járt, amikor egy mély hang mordult fel a háta mögül. A lánynak meg sem kellett fordulni ahhoz, hogy tudja, az apja áll mögötte, ráadásul dühösen.
- Megsérültél?- kérdezte a hang mérgesen, mégis elégedetten.
- Igen, és?- fordult meg egy pillanatra, majd folytatta az útját a szobája felé. Nem volt túl jó a viszony az apja és közte, mindig megtartották a kellő távolságot, úgy éltek egymás mellett, mint két idegen.
Ma azonban minden más volt, Mr. Bloom kezébe vette az irányítást, nem hagyta szó nélkül lánya pimaszkodását, határozottan elé penderült, majd szigorú tekintettel megállásra késztette Janice-t.
- Húzd már fel azt a nadrágot- hangja korbácsként csattant a lány hátán, aki ijedten összerezzent a hirtelen hangnemváltoztatástól, amihez viszont nem volt hozzászokva. Eldöntötte magában, hogy az apjának nincsen joga bármit is megtiltani neki, vagy parancsolgatni, mert nem állt mellette soha az életben, jóformán nem is ismerte a saját lányát.
- Apa, én így szeretem hordani, amúgy meg nem hiszem, hogy az öltözködésem miatt állítottál meg. Nem szokásod beleszólni az életembe.
A férfi erre elszégyellte magát, arcát halvány pír színezte, de azért elszántan Janice szemébe nézett, majd némán megrázta a fejét.
- Valóban nem. Igazad van, beszélni szerettem volna veled.
A lány arca fájdalmas fintorba torzult a szavak hallatán. Már csak ez kellett, nincsen éppen elég baja az apja nélkül is?
- Gyere velem- lehelte a férfi felé fáradtan, majd tovább bicegett a szobája felé. Ha már végig kellett hallgatnia Mr. Bloom szentbeszédét, legalább hazai pályán legyen, úgy talán elviselhető a dolog.
A lány szobájának ajtaja csikorogva tárult fel előttük, a falakat beborították a deszkás plakátok, valamint a zenekarok fotói. Mr. Bloom szörnyülködve felnyögött, tekintetét az egyik poszterről, a másikra fordítva.
- Kik ezek a degenerált…
- Apa- szólt rá Janice szigorú tekintettel, kezével intve, hogy foglaljon helyet valahol.- Nem ezért jöttél, úgyhogy inkább arról beszélgessünk.
Mr. Bloom megköszörülte a torkát, majd zavartan az ágy szélére telepedett.
- A családunk az egyik legősibb boszorkány vérvonalba tartozik, ami hatalmas felelősséggel és kötelezettségekkel jár, ami rád is vonatkozik.- kezdte a férfi, mire Janice gyanakodva közbevágott.
- Mire akarsz kilyukadni?- hangja barátságtalanul csengett, előre félt a továbbiaktól.
- Arra, hogy holnap tartjuk a Lughnasadh-ot. Ez az egyike a legfontosabb ünnepeinknek. Idén az a megtiszteltetés ért, hogy a mi házunkban tartják az összejövetelt, ezért kérlek, hogy velem együtt képviseld a családot.
Janice mély sóhaj kíséretében némán bólintott. Nem ellenkezett, mert tudta, hogy kötelessége képviselni a Bloom családot, áldozni az Istenek előtt. Az apa meg is lepődött, reakcióját látva, azt hitte, hogy hevesen tiltakozni fog, miközben előveszi a legidegtépőbb hisztijét és az őrületbe kergeti vele. Ehelyett egy vér komoly lányt kapott, aki némán bólintott, tiszteletben tartva a hagyományokat, a család hatalmát és kötelezettségeit.
Négy fontosabb ünnep létezett a boszorkányok között, ezek mindegyike egy-egy évszakhoz köthető, amikor a boszorkányok összegyűlnek, és együtt dicsőítik az isteneket. A Lughnasadh is ilyen ünnep volt, amit augusztus 1-jén tartottak meg, minden évben más szervezésében. Úgy tűnt idén Mr. Bloomé volt a megtiszteltetés. Janice bár a háta közepére kívánta a bált, mégis kötelességének érezte, hogy részt vegyen rajta.
- Meg kellene nézetned a lábad- váltott témát az apa, aggódó tekintettel figyelve a lány minden arcrándulását.
Janice némán bólintott, szó nélkül tűrve, hogy Mr. Bloom-mal karöltve lebicegjen a rendelőbe. Az orvos a lakásukban lakott, Janice apja talán túlságosan is aggódott a lányáért, ezért házhoz hozatta a frissen diplomázott férfit, aki teljes mértékben meg volt elégedve helyzetével, hiszen rendelőt kapott, volt hol laknia, valamint más pácienseket is fogadhatott, de ha valami gond volt, az ifjabb Bloom-ot kellett előtérbe helyeznie. Hát ez most egy ilyen helyzet volt.
Dr. Michael Orelly huszonnyolc éves, fiatal férfi volt, hirtelenszőke hajjal, vakítóan kék szemekkel, amit szemüveg mögé rejtett. Úgy tűnt a rendelési időn kívül érkeztek, de rájuk ez amúgy sem vonatkozott. Dr. Orelly a papírjait rendezgette, amikor halkan megkopogtatták az ajtót.
Janice bebicegett a helységbe, apjával az oldalán, majd leült a legközelebbi székbe.
- Segíthetek valamiben Mr. Bloom?- kérdezte udvariasan, ujjaival a halántékát masszírozva.
- Janice gördeszkázás közben elesett, nagyon csúnyán néz ki a lába. Örülnék, ha megvizsgálná.- válaszolt az apa, dorgáló tekintetét a lányra vetve.
Dr. Orelly felállt a székből, kezével intett Janice-nek, hogy üljön fel a vizsgálóasztalra, majd mellé lépett. Kezei óvatosan a lány lábára fonódtak, majd nyomást gyakorolt a csontokra. Janice fájdalmasan felsikított, arcáról ömlött a verejték, ujjai görcsösen az asztal bőrhuzatába mélyedtek.
Orelly szomorúan megrázta a fejét, majd Mr. Bloom felé fordult.
- Ha helyes a diagnózisom és ez elég valószínű, Janice-nek szüksége lesz egy gipszre. Eltörött a lába.
Eltörött a lába- visszhangzott a lány fejében, bambán elengedve a füle mellett a beszélgetést. Holnap versenyre kellene mennie, de ez jelen körülmények között egyszerűen lehetetlen küldetésnek bizonyul. Azon kívül télen tartják majd a legfontosabb versenyt az elmúlt tíz évben, nem szeretné, ha egy véletlen baleset miatt, feladni kényszerülne.
- Mikor jön rendbe? –kérdezte kába tekintettel, teljesen lesokkolódva a hír hallatára.
- Két- három hónap múlva már képes leszel deszkázni, ha erre gondoltál.- válaszolta mosolyogva az orvos.
- Még csak az kellene- csattant fel Mr. Bloom paprikapiros arccal.
Janice válaszra sem méltatta az apját, némán tűrte, hogy Dr. Orelly gipszet öntsön a lábára, majd miután végzett, visszabicegett a szobájába. Mielőtt azonban hangosan csattant volna mögötte az ajtó, Mr. Bloom még utána kiáltott.
- A ruhád és a cipőd a szobában vár.
Janice dühösen körülnézett, majd ép lábával arrébb rúgta a csillogó magas sarkút az útból. Rühellte a kényelmetlen cipőket és akárhogyan is nézzük ez abba a kategóriába tartozott, a maga minimum tizenkét centis sarkával.
Ha tehette volna, még után is köp, de hát mégiscsak ezt kell viselnie a másnapi bálon.