Az éjszaka királynője

A köd sűrű fellegekben telepedett a kietlen utcák macskaköveire, fölötte sápadtan trónolt a hold, bőségesen szórva fényét. Nyomasztó csend ült a városra, érezhetően mágia remegett gyengén, de magabiztosan a levegőben. Egy elhagyatott ház állt a város szélében, kertje elhanyagoltan hevert előtte, kovácsoltvas kapuját sűrűn benőtte a növényzet. Falai öregen mégis tiszteletet parancsolóan magasodtak a város fölé, üresen tátongó ablakai mögött valami készülődött.

Kutya vonyított reszketve a tölgyfa árnyékába húzódva, az éjszaka sárgálló királynőjére vetve rovó pillantását. Sötét árny suhant el a sűrű növényzet rejtekében, hogy eltűnjön a ház kőfalainak védelmében.

Halk és monoton dallam járta át az épület termeit, hogy felerősödve az utcára robbantsa apró szilánkjait. A sápadt királynő fénye felerősödött, vibrálva magasodott az égen, sugarait a ház udvarára szórva. Csuklyás alakok vonultak ki az ajtó romjai mögül, hogy leboruljanak Istennőjük előtt.

Karjaik bilincsében egy fiatal lány vonaglott, arcát eltorzította a fájdalom és a rémület. Karcsú alakját egy vékony és szakadt szövet takarta, kivillantva sápadt kebleit. Haja kócosan omlott a vállára, izmos lábait horzsolások borították. A csuklyás rémek taszítottak rajta, a lány pedig eltűnt a gaztenger mélyén.

Az éjszaka sejtelmes alakjai felsorakoztak, majd egymás karját megragadva kántálni kezdtek. A dallam lágyan az ölére vonta híveit, óvatosan nyaldosta az áldozati bárány porcelán bőrét. A lány ijedten figyelte a feje fölött gyülekező viharfelhőket és a körből kiváló csuklyás alakot. Penge éles fémje csillant a szikrázó holdsugárban, ami egy véres szervben landolt a földön. Mesteri célzás volt, precíz és idegőrlő. A lány szíve hevesebben vert, szabadulni próbált csontbörtönéből.

Mély énekszó hagyta el a különálló férfi ajkait, csuklyáját hátravetette, hogy a lány még utoljára megcsodálhassa tökéletes arcát. Mandulavágású szempár és mogyoróbarna bőr bukkant elő a szövet rejtekéből, szépen metszett csontozattal párosítva. Gazdája fiatal volt, szeme ifjonti tűzben égett. A nyaldosó lángok tengerében azonban más is úszkált. Az őrület. Ajkai tovább formálták az ismeretlen nyelv szavait, hangja egyre élesebben hasított a környékre telepedő csendbe.

Halvány alak kezdett derengeni a kör origójában, csúf arcán vérszomjas mosoly húzódott, amorf teste remegve várakozott a kiteljesedésre. Bőrét nyálkás kelések borították, néhol egy-egy szövetfoszlánnyal takarva. A férfi basszusához több szólamban kapcsolódtak a többiek, felgyorsítva a kiteljesedés folyamatát és a lány szívverését. A körben felbukkanó szörnyeteg körvonalai lassan élessé váltak, teljes fizikai valójában állt leendő áldozata előtt, extázisba torzult arcvonásokkal.

Kezét a földön heverő lány felé nyújtotta, aki engedelmesen felemelkedett megalázó pozíciójából. Érezte, hogy elveszett, az izmai önálló életre keltek, képtelen volt irányítása alá vonni engedetlen végtagjait. Rongybabaként a csúf nőhöz lépett, aki vicsorogva villogtatta rothadt fogait.

Minden egy pillanat alatt zajlott le. Az Istennő keze meglendült, majd csuklóig merült a lány testében. Ujjai között lüktetett az áldozat szíve, hevesen pumpálva a vért. A lány elkerekedett szemekkel meredt gyilkosára, arcvonásait elnyúzta a fájdalom és a felismerés, hogy hamarosan meghal.

Az Istennő kéjesen figyelte az előtte álló emberi lény döbbenetét, láthatatlan kezeivel magába lapátolta a lány rémületét. Hirtelen, megunva a néma játékot kitépte a karját a csontbástyából, ujjai között tartva a lüktető szervet. Az éjszaka áldozata térdre roskadt, majd élettelenül omlott össze hóhéra lábai előtt, leróva kikényszerített tiszteletét.

Az Istennő szájához emelte a zsákmányt, majd jóízűen lakmározni kezdte. Ajkait vörös folyadék mocskolta, a szív minden harapás után szaggatottan köpködte a benne felgyülemlett vérmennyiséget.

A kör továbbra is töretlen maradt, tucatnyi őrült szempár villódzott a hold sejtelmes fényében. Ammut, a holt Istennő elégedetten felnevetett, majd átadta magát a túlvilág őreinek.  

Iskola a szigeten (3.)

Vacsora után Janice és Hedwig a fiúk szobájába mentek, hogy megnézzék és együtt töltsenek egy kis időt. Alex a vacsoránál sértődötten elfordította a fejét, így Janice nem foglalkozott vele. Ez a magatartás nem érdemelt figyelmet. Nem tehetett arról, hogy másik kovenbe került. A fiúk szobája hasonló elrendezésű volt, mint a lányoké, attól eltekintve, hogy míg náluk inkább a sötétebb színek domináltak, Janice-éknél a világosabbak. Két srác a kanapén ült és egy laptopot bámultak meredten, míg ketten az asztalnál pókereztek. Tipikus fiú szoba volt.

− Bemutatom a barátaimat, ő itt Janice Bloom, mellette pedig Hedwig Wood.

A fiúk abbahagyták a tevékenységüket, majd a lányok felé fordultak és végigmérték őket tetőtől talpig. A kanapén egy hirtelenszőke fiú ült, vakítóan kék szemekkel és hófehér bőrrel. Szűk nadrágot viselt és sötét pólóval. A mellette ülő srác idősebbnek nézett ki a koránál, fekete haja volt, arcát sötét borosta borította. Janice-re villantotta mosolyát, aki zavartan az asztalnál ülőkre kapta a tekintetét. A két fiú megszólalásig hasonlított, ugyanaz a szempár, ugyanaz a csontos arc és borzolt haj. Mike a kanapén ülő srácokra mutatott, majd megszólalt.

− Ő itt Edgar Steeby − itt a szőke fiúra mutatott − A pofátlanul vigyorgó pedig Scott Deveney. Az ikrek pedig Jason és Toby Skaar. Ne akarjátok megjegyezni, hogy melyik melyik.

Janice elmosolyodott, majd letelepedett az egyik fotelba.

− Mike nem is mondtad, hogy ilyen szép barátnőd van − Scott, Janice arcát fürkészte, a lány pedig Hedwigre vetette kétségbeesett pillantását.

− Nem a barátnőm, csak a barátom. De ha kíváncsi vagy rá, Alex Bell-lel jár.

Mike hangjában némi megvetés érződött, amit a lány egy mérges szemvillanással elintézett. Hedwig eközben vidám beszélgetésbe mélyedt az asztalnál ülő ikerpárral, akik megbabonázva nézték a lány bronzbarna bőrét.

− Azzal a bájgúnárral? − horkant fel Scott.

− Nem bájgúnár! − Janice úgy érezte, hogy ideje beleszólnia a társalgásba és megvédenie a fiút.

− Nem akartalak megbántani − védekezett Scott, arcáról leradírozva az idegesítő mosolyt.

− Nehogy azt hidd, hogy minden lány leborul a lábaid előtt − mondta tovább a lány szúrós tekintetét a fiúéba mélyesztve.

Mike megnyugtatóan Janice vállára tette a kezét, majd halkan suttogni kezdett a fülébe.

− Nyugi hercegnő. Ő ilyen, nem kell foglalkozni vele. Amúgy egy rendes srác, majd meglátod.

− Ha megbocsátotok, én visszamegyek a szobámba. Még ki kell pakolnom.

Hedwig széles mosollyal szakadt el újdonsült barátaitól, majd követte sietősen távozó barátnőjét.  

Az érdeklődésre való tekintettel ezen a héten nem rakok fel új részt :/

Iskola a szigeten (2.)

Miután végeztek az ebéddel, Janice elköszönt Bow mantől, majd barátait követve csatlakozott az ebédlő előtt álló csoportok egyikéhez. A fiatal srác feje felett egy tüzet ábrázoló zászló lógott, így a négy barát sejtette, hogy jó helyen járnak. A mentoruk egy magas, szőke hajú srác volt, éjkék szemekkel és játékos mosollyal a szája szegletében. Egy pillanatra megakadt a tekintete Janice-en, aki zavartan hajtotta le a fejét. Minden alkalommal szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a külseje nem éppen nevezhető átlagosnak. Az emberi természet pedig olyan, hogy jól megbámulja a különc kinézetet.

− Ha már lecsillapodtak a kedélyek, akkor talán el is indulhatnánk − szólalt meg emelt hangon a fiatal srác, mire a csoport elnémult − Köszönöm. Matt McKeelnek hívnak és én leszek a mentorotok. Hozzám bármilyen problémával fordulhattok, szívesen segítek a tanulásban, a tantermek megkeresésében és egyéb óhajok-sóhajok teljesítésében. Már ha tudok. A kovenünk szobái a harmadik emeleten találhatók, évfolyam szerint beosztva. A szobák ajtaján táblák jelzik a lakóik neveit. Mosdókat a folyosó végén találtok. A negyedik emeleten vannak a Föld koven tagjai, fölötte a Víz kovené, majd legvégül a Levegőé. A felsőbb szintek néhány tanterem színhelyei, valamint ott találhatóak a padlásterek. Az alsó két szinten folynak majd az óráitok, a végleges órarendet holnap fogják kiosztani a reggelinél.

Elindultak egy lépcsőház felé, ami az ebédlő melletti apró helységből nyílt. Felcaplattak a lépcsőkön, majd amikor a harmadik emelet magasságában jártak elhagyták a helységet. Hosszú folyosó futott végig előttük, amely egy kanyarral eltűnt a szemük elől.

− Itt találhatóak a termek, amik a szobáitokat foglalják magukban. Egy teremben három szoba kapott helyet, egy közös előtérrel, ahol kényelmes kanapén és foteleken pihenhettek. Gondolom olvasni tudtok, úgyhogy innen már elboldogultok. Ha problémátok van megtaláltok a folyosó végi szobámban vagy a földszinten a 089-es teremben.

Sarkon fordult, majd elnyelte őt a folyosó. Janice, Hedwiggel karöltve keresni kezdte a nekik kirendelt szobát. Reménykedtek benne, hogyha a hajón közös kabint rendeltek ki nekik, akkor az iskolában sem fosszák meg őket ettől a kiváltságtól. A folyosó végén meg is találták a neveiket a táblácskákon, majd további négy izgatott lánnyal beléptek a lakhelyükre. Egy négycsillagos szálloda is megirigyelhette volna az eléjük táruló látványt. Rögtön a fal mellett egy kandalló állt, előtte néhány fotellel és asztallal. A sarokban szekrények magasodtak, az előtérből pedig három szoba nyílt.

Hedwiget Janice mellé sorolták be, akik rögtön igénybe is vették az ágyaikat. A szoba nem volt túl tágas. Két ágy és egy nagyobb szekrény kapott benne helyet. A csomagjaik már a szobában tornyosultak, a két lány pedig úgy döntött, hogy majd később rámolják ki azokat. Visszamentek az előtérbe, hogy megismerkedjenek szobatársaikkal. Végül is velük kell eltölteniük egy évet összezárva.

Leültek a kanapéra, mire egy barna hajú lány fordult feléjük.

− Sziasztok! Én Estelle Couteau vagyok.

Estelle mélybarna barátságos szemei szinte mosolyogtak, amikor bemutatkozott a két barátnak. Vékony, csontos arca volt, mint a legtöbb francia lánynak. Tipikus modell alkattal rendelkezett, testén divatos ruha feszült.

− Az én nevem Janice, Janice Bloom.

− Hedwig Wood − csatlakozott a bemutatkozáshoz a lány is.

A többiek is fészkelődni kezdtek, majd egy kört alkottak, hogy megismerjék a másikat. Laura Redway, egy szőke hajú, izmos lány mesélt éppen magáról, amit a többiek szájtátva hallgattak.

− Nyertem futóversenyeket, atlétikát. Ezenkívül bokszolok, röplabdázok és kézilabdázok. Focizni is szoktam az öcsémmel, de az csak hobbi. Apukám Svédországba költözött miután elvált anyukámtól és felszedett valami húszéves szilikon csodát. Anyuval Angliában élünk, de jobb is ez így. Már nem bírtam ezt a feszült családi környezetet. Érzed, hogy bármikor robbanhat a bomba. Sajnos apu magával vitte a testvéremet is, így csak nyáron találkozhatok vele.  

Elszomorodva befejezte a mesélést, mire egy másik lány vágott közbe. Próbálta menteni, ami menthető. Ő is úgy gondolta, hogy az első közös napjuk ne csoportos depresszióval érjen véget.

− Engem Eileanora O’Briennek hívnak. De inkább csak Leanak hívjatok. Az kevésbé bonyolult − nevetett fel zavartan, mire Janice is elmosolyodott − Hát egy biztos, én utálok sportolni, viszont imádok festeni és rajzolni. A képességeimet szeretném kamatoztatni a művészetek terén. Nem vágyom arra, hogy szellemekkel és démonokkal társalogjak. Csak látni szeretném őket és lefesteni igaz valójukban.

Tekintetére rózsaszín köd ereszkedett, a lányok érezték, hogy egy pár merengő percre elvesztették Leát. A mellette terpeszkedő, kissé teltebb szomszéd azonban betöltötte a csendet. Fekete göndör haja volt, kissé mézsárga szemekkel.

− Niamh Flaherty-nek hívnak és Írországból jöttem – szólalt meg félénken, elvékonyodó hangon − Apámmal élek északon, sajnos anyámat nem volt szerencsém megismerni.

− Sajnálom Niamh − vágott közbe együtt érzően Estelle.

− Nem kell − rázta meg határozottan a fejét a lány − A születésem után lelépett otthonról, magára hagyta a saját gyermekét, hogy valami casino tulajdonossal enyelegjen. Apám egyedül nevelt fel, miközben egy apró szállodát irányított a hegyekben.

Janice meg tudta érteni a lány érzéseit. Neki is hasonló sorsot szánt az ég, azzal a különbséggel, hogy az ő anyja meg is őrült és senki nem tudja, hogy él-e még egyáltalán. Bár az álmai biztatóak voltak ezen a téren.

− Úristen már ennyi az idő? − sikkantott fel Estelle az órájára meredve − Vacsoraidő van lányok. Kicsit elbeszéltük az időt.

Felkeltek a fotelekből, majd elindultak a lépcsőház irányába. Többen szállingózni kezdtek a szomszédos szobákból, élénk beszélgetésbe merülve. A folyosón kisebb tömegnyomor alakult ki, Janice-ék a falhoz lapulva próbáltak kislisszolni a helyzetből.

− Hahó lányok! Várjatok már meg minket − Mike hangja hasított át a tompa zsivajon, mire a két barát megtorpant.

A fiúk sodródtak az árral, majd megragadták a lányok kezét és megvárták, amíg a folyosó elcsendesedik. Hedwig gipszelt lábát próbálta védeni, miközben az elvonuló diáksereg ügyet sem vetett rá.

− Valamikor kinézhetnénk az udvarba deszkázni egyet − szólalt meg Mike Janice-re sandítva − Kicserélem a gripet a deszkámon és holnap már kereshetünk is egy jó helyet.

Lépteik már a lépcsőkön koppantak, gondolataik kedvenc sportjuk körül forogtak. Hedwig sértődötten bicegett lefelé, látszott rajta, hogy megviseli az eltiltás. 

Az ebédlő megtelt éhes diákokkal, néhányan már neki is láttak a vacsorának, míg mások helyeket kerestek az asztalok között lavírozva. Estelle integetett a távolból hevesen, a négy barát pedig csatlakozott hozzájuk. Tekintete olvadozva méregette Mike-ot, aki észre sem vette a szembetűnő rajongást. Haját dobálta, miközben elvörösödve csüngött a fiú minden szaván.

− Holnap tanítás után kinézünk a birtokra. Hallottam, hogy vannak lebetonozott részek, kosarazóknak, focistáknak és egyéb sportolóknak. Az egyiken csak gyakorolhatunk − magyarázott lelkesen Mike.

− Rendben, majd körülnézünk − bólogatott engedelmesen Janice.

− Mondd csak Mike − vágott közbe Estelle, szempilláit rebegtetve − Szeretsz sétálni az erdőben?

A fiú megrökönyödve kővé dermedt, szájában egy falat hús okozott némi fulladást.

− Hát nem éppen az én műfajom − krákogta miközben küzdött a cigány útra tért darabkával.

− Akkor kitalálok valami mást.

Estelle lelkesedését semmi nem lankasztotta, mosolya továbbra is tízkarátos fényében ragyogott. Mike rémülten pislogott Janice-re, aki elfojtott mosollyal megvonta a vállát. Viccesnek tartotta a helyzetet, mert tudta, hogy a lánynak semmi esélye barátjánál. 

Iskola a szigeten (1. )

A diákok szépen felsorakoztak a fedélzeten, ahogy Miss Cavendish meghagyta nekik. A tengerbe dobás esélye mindenkit türelmes emberré varázsolt. Janice megragadta két méretes bőröndjét, majd Hedwiget támogatva beállt a sorba. A fiúk a saját csomagjaikon kívül még a sérült lányét is cipelték, ezért nem tudtak segíteni barátnőjüknek.

A hajó lassan befutott a kikötőbe, a négy barátnak pedig elakadt a szava. Ódon kastély magasodott a távolban, falaira zöldellő borostyán kapaszkodott fel, ablakai a nap fényét visszaverve meredtek a nagyvilágba. A gólyák még soha nem jártak a szigeten, az előkészítő helyszíne minden kerületben máshol volt. Előttük vakító zöld volt a táj, a tenger szikrázóan kék színe egybeolvadt az élénk színekkel. A partot magas sziklafalak uralták, ellenállva a hullámok támadásainak. A fák zöldellő foltokban fedték a hegyeket, a partról keskeny ösvény vezetett a kastélyhoz.

Lassan szállingóztak a diákok a fedélzetről, elkerekedett szemekkel vizsgálva az eléjük táruló látványt. Lágy szél cirógatta a fák dús lombkoronáit, a napfény szikrázóan zöldé tette a tájat. A népes csoport elindult az ösvényen felfelé, miközben nehéz csomagjaikat a hajó mellett hagyták. A kastély méltóságteljes alakja lassan bontakozott ki a láthatáron, hatalmas tornyai az égbe vesztek. A kapu nyitva várta az új diákokat, néhány felnőtt férfi állt mellettük, kezeikkel a nehéz vasakat tartva.

Az iskola udvarán padok hevertek elszórtan, előtte egy nagyobb tó feküdt, miközben felszínén csillámként hevertek a nap sugarai. A kastély előtt négy nagy kupacba gyűltek a tanulók, míg a gólyákat a tó mellé állították egy sorba. Az igazgatónő, Aurora Lichteinstein ősz haja göndörödve hullott a vállára, arcára mély ráncokat szabdalt az idő. Csinos kosztümöt viselt, kezében pedig egy köteg papírt szorongatott.

Mikor már mindenki elrendeződött, közelebb lépett a mikrofonhoz és köszöntötte a diákokat.

− Üdvözlök minden új és minden régi tanulót! Ismét eljött a tanév első napja, ami azt jelenti, hogy véget ért a semmittevés időszaka. A tanári kar nyara leginkább azzal telt, hogy értékeltük az új diákok dolgozatait, hogy beoszthassuk őket a legmegfelelőbb kovenbe. Gondolom mindannyian éhesek vagytok, ezért nem is húzom sokáig a beszédemet. Még mielőtt felolvasom a neveket, ismertetek néhány alap szabályt, amit minden tanulónak kötelessége betartani. Először is, reggeli hét órakor, az első tanóra kezdete pedig fél kilenckor van. Ebéd délben, vacsora pedig hatkor. A könyvtárunk a legnagyobbak közé tartozik, bátran látogassátok, de tilos megrongálni a tulajdonunkat és hangoskodni a termekben. Lámpaoltás este tízkor, innentől már mindenki magánügye, hogy mikor alszik el. Viszont nem tűrjük a fáradt diákokat az órákon. Este tíz után már mindenkinek tilos elhagynia a szobáját, ha ezt valaki megszegi komoly büntetésre számíthat. Az tanórák szabályzatait, majd a tanáraik ismertetik. Most pedig kezdődjön a beosztás.

A diákok izgatottan fészkelődni kezdtek, köztük a négy barát is. Megszorították egymás kezét, behunyt szemmel feszülten várták a kovenjük nevét. Teljesen mindegy volt számukra, hogy melyikbe osztják be őket, egy volt a lényeg; egy csoportba kerüljenek. A sor végén Alex Janice-re kacsintott, szája némán formálta a szavakat.

− Remélem egy kovenbe kerülünk.

Janice mosolyogva bólintott, majd teljes figyelmét az igazgatónőre fordította.

− Henrietta Almer, Víz koven − kezdte meg a lista felolvasását a nő, mire egy szőke hajú, vakítóan kék szemű lány lépett ki a sorból. A fiúk lélegzetvisszafojtva figyelték légies, könnyed lépteit, kecses mozgását, ragyogó mosolyát.

Janice nem csodálta, hogy a lány a Víz kovenjébe került. Akik itt végeztek, leginkább az igézések területén helyezkedtek el. A lánynak pedig ránézésre sem lesz problémája a lenyűgözéssel.

− Richard Almon, Föld. Thomas Aylward, Föld. Alex Bell, Levegő.

A fiú feszülten várta a következő név beosztását, nyakán kidudorodott egy ér a koncentrációtól. Janice nem értette miért ilyen fontos a fiúnak az, hogy egy csoportba kerüljenek, ugyanis bármikor találkozhattak az iskolában.

− Janice Bloom, Tűz.

Bow man elkeseredetten legyintett, a lány viszont örült a választásnak. Mindig is jobban érdekelték a szellem és démon idézések, mint a csillagászat vagy a gyógyítás tudománya.

A nevek suhantak, Janice nem is figyelt rájuk, csak az ismerős nevekre kapta fel a fejét.

− Lee Cambell, Tűz… Jordana Harold, Víz… Aisa Francesca Manco, Levegő… Hedwig Wood, Tűz. Utolsó névként pedig Mike Yong, Tűz.

Janice örült, mert a barátai mind a Tűz kovenbe kerültek. Mivel az érdeklődésük hasonló volt, ráadásul együtt készültek a vizsgákra, remélték, hogy egy csoportba kerülnek. Bár a pszichológiai teszt eredményeit nem láthatták előre.

− Mivel végeztünk a beosztással, azt javaslom vonuljanak be az ebédlőbe és fogyasszák el az ebédjüket. Miután végeztek sorakozzanak fel a terem előtt és csoportonként helyezkedjenek el a kijelölt mentorok előtt. Ők majd segítenek kiigazodni az iskolában és megtalálni a szobáikat.

A diákok izgatott beszélgetésbe fogtak, miközben vonultak a kastély belsejében lapuló ebédlő felé. Janice megvárta a csalódott Alexet, aki megszorította a lány kezét és apró csókot lehelt az ajkára.

− Sajnálom, hogy nem egy kovenbe kerültünk. Attól még lesznek közös óráink és a szünetekben is találkozhatunk − vigasztalta Janice a fiút.

Bow man beletörődötten bólintott, majd sodródtak a tömeggel tovább. Hedwig és a többiek bevárták a párocskát, majd beléptek az óriási kapun. Egy hatalmas előtér fogadta őket, rideg kőfalakkal és néhány ósdi képpel. A sarokban nagyobb bőrkanapék álltak, ülőhellyel szolgálva a megfáradt diákoknak. Jobbra fordultak, majd tovább haladtak egy tágas terem felé. A helységben asztalok álltak szétszórtan, ínycsiklandozó illatokkal körüllengve. Hedwig leült az egyikhez, Mike, Lee, Janice és Alex csatlakoztak hozzá. Lassan megtelt az ebédlő, néhányan félénk mosollyal az arcukon leültek melléjük, majd korgó gyomorral lapátolni kezdték az ételt.

− Kíváncsi vagyok a szobáinkra − duruzsolta izgatottan Hedwig, Janice-re sandítva − Remélem egy helyre kerülünk.

− Biztos vagyok benne − válaszolt neki a lány miután lenyelte a falatot − Ha nem is egy szobába, de a közelébe.

− Hát azt remélem, hogy a közeletekben maradunk drága hercegnőim − viccelődött Mike, mire Alex féltékenyen felhorkant.

Janice megszorította a fiú kezét, majd figyelmeztetően barátjára nézett. Mike gúnyosan visszavonulót fújt, míg Lee köhögés mögé próbálta rejteni röhögő görcsét. A két fiú pár pillanatig farkasszemet nézett egymással, mire Yong lekezelően elfordította a pillantását.

Janice sejtette, hogy a srácok nem fogják megkedvelni egymást, ezért megfogadta, hogy szétválasztja őket. Egyszer Alex-szel lesz, máskor pedig a barátaival.

Akkor még nem tudta, hogy ezt könnyebb elképzelni, mint kivitelezni.

Indulás (befejezés)

Az ebédlő megtelt éhes diákokkal, akik felbolydulva keringtek körbe-körbe. Ülőhelyet kerestek maguknak és a barátaiknak, ami nem bizonyult könnyű feladatnak. Mivel még nem voltak beosztva kovenek szerint, így tetszőlegesen választhattak helyet. A rendszeresség teljes hiánya pedig oda vezetett, hogy a fejetlenség és a káosz eluralkodott a teremben.

Janice és barátai nem törődtek a zsivajjal, türelmesen várakoztak az ajtó mellett. Várták, hogy elüljön a zaj és a tömeg végre megállapodjon. A terem falát üvegtáblák képezték, amelyek kilátást engedtek a fedélzetre és a hajó körül morajló tengerre. A nap szikrázva szórta sugarait a vízfelszínre, a hullámok ütemesen csapódtak a hatalmas fémszörnyeteg testéhez.

A káoszt végül a terembe lépő Margareth Cavendish tanárnő oldotta meg. Megragadott egy hatalmas botot, majd a falon lógó gongra ütött vele. A helységen végigvonultak a fülsiketítő hanghullámok, a diákok pedig megtorpantak és az ajtó felé sandítottak. A tanárnő tiszteletet parancsolóan beljebb lépett, majd fekete kontyos haját megigazítva megszólalt.

− Most pedig mindenki feláll és szépen szobaszámok szerint leültetünk titeket. Hangoskodás nincsen, különben nem értjük meg a másikat. Érthető?

Mindenki bólintott, majd némán várakoztak. Miss Cavendish-t már az előkészítőn megismerhették. Gyógynövényekkel és természetgyógyászattal foglalkozott. Szenvedélyes kertész és betegápoló volt. Fekete, derékig érő haját szoros kontyba fogta, vékony, csontos arcát fekete szemüveg keretezte. Negyvenes évei elején járhatott és lassan húsz éve tanított az iskolában. Szigorúsága kedvességgel párosult. Szeretett tanítani és ez ritkaságnak számított. Tudását remekül közvetítette diákjai felé, akik szomjasan itták minden szavát. Órái színesek voltak és tartalmasak.

Mire észbe kaptak már helyet is foglalhattak az egyik asztalnál. Hamarosan az asztalon álló ételekről is lekerült a fedő, majd megkezdődött a vacsora.

Janice szedett magának egy nagy adag rizst, hozzá némi szószban ázó húst és nekilátott az evésnek. Észre sem vette mennyire ki volt éhezve, szinte tömte magába az ételt. Az elmúlt pár hét az éhségsztrájk jegyében telt, minek következtében sikerült megszabadulnia röpke öt kilótól. Mivel alapjában véve sem számított elhízottnak – sőt − így nem örült a fogyásnak. A deszkázásnak köszönhetően sikerült jó formában tartania a testét, izmai fejlettek voltak, a zsír csak nehezen rakódott le rá. Megfogadta, hogy az elkövetkező néhány hétben visszaszedi magára azt a néhány plusz kilót.

Amikor véget ért a vacsora, Miss Cavendish visszatartotta pár mondat erejéig diákjait.

− Remélem mindenki jóllakottan tér nyugovóra − kezdte, mire elégedett morgás volt a válasz − Holnap reggel befutunk az iskolához, amikor is kéretik nem létrehozni egy újabb rendezetlen megmozdulást. Szobánként kérek mindenkit felsorakozni és türelmesen kivárni a sorát. Ne aggódjatok senkit nem hagyunk a fedélzeten. Viszont ha valaki tolakodni merészel, lehetséges, hogy a tengerben találja magát. Elhihetik nekem ilyenkor nem túl kellemes a vize.

A diákok elnevették magukat, majd elindultak sorjában a szobáik felé. Janice-ék is megvárták, amíg sorra kerülnek, majd megindultak a tömeggel. A sereget hamarosan elnyelték a kabinok, példájukat követve a négy barát is bevette magát a szobájukba. Mike és Lee ismét a lányok szobáját választották a sajátjuk helyett.

Néhány órát társasjátékoztak, majd amikor Hedwig elszunyókált az ágyon, a fiúk úgy döntöttek, hogy elhagyják a helyszínt és ők is nyugovóra térnek. Janice kiengedte őket a szobából, majd bezárta az ajtót. Óvatosan betakarta barátnője csupasz karjait, vigyázva nehogy felébressze. Az ágyához sétált, majd őt is magával ragadta a fáradtság.

A sötét erdő vészjóslóan kavargott körülötte, a csend nyomasztó volt és félelmetes. Felállt a nedves avarról, tekintetével az édesanyját kutatva. A helyszín stimmelt, már csak az anya hiányzott a képből. Tudta, hogy a nő üzenni akar valamit neki, felhívni a figyelmét a közelgő veszélyre. A vörös szempárok apró pontokként villogtak a sötétség mélyén mozdulatlanul. Janice kezdett már hozzászokni a jelenlétükhöz.

Hamarosan egy csuklyás alak siklott a képbe, köpenye vadul lobogott a teste körül. Halk dallam szállt a lány felé, aki minden sorát próbálta memorizálni. Rájött, hogy az anyja csak így képes vele kommunikálni, vers formájában adja a tudtára a fontosabb információkat. Szeretné, ha végre minden mozaikkocka a helyére kerülne és Janice megértené különcségének okát.

Álmok szárnyán száll a dalunk,

Világunkban némák vagyunk.

Fagyott ajkunkat átok pecsétel,

Melyet ősi háború története mesél el.

Két világ, mely régen egy volt,

Részekre szakadva hiányosan küzd…

Egy másik alak jelenléte zavarta meg a dallamot. Szintén csuklyát viselt, de alakja robosztusabb volt és tiszteletet parancsoló. Szemei vörösen világítottak az erdő sötétjében, karjai fenyegetően magasodtak a nő fölött. Az anyja némán köddé vált a levegőben, míg a férfi ott maradt, hogy Janice-re szegezze lángoló tekintetét.

A lány verejtékezve tért magához, miközben Hedwig elképedt arccal bámulta.

− Rosszat álmodtál? − kérdezte meg félénken barátnőjétől.

− Miből gondolod? − próbálta megzabolázni remegő arcizmait és mosolyt erőltetni magára.

− Ne viccelj Janice. Sikítva ébredtél.

Erre viszont nem emlékezett. Az álom kellemetlen volt és elgondolkodtató, de mégis mire fel sikított? Mivel barátnője látta, hogy egy kényes témába tenyerelt, gyorsan témát váltott.

− Hamarosan megérkezünk. Nemrég szóltak a srácok.

Janice hálásan fürkészte Hedwig arcát, aki cinkosan a lányra kacsintott. Tekintete azt üzente, hogy nem kíváncsiskodik. Amint készen áll arra, hogy elmesélje ő itt lesz.

Borzalmasan hálás volt ezért.

https://www.facebook.com/vorospottyos/posts/205173919551229?notif_t=like

Lehet szavazni, ha tetszik :) (Kinga Mechler) A Jeges érintés előszavának egy kissé lebutított verziója.

(És szombaton jön az újabb részlet Az őrület árához :))

Új rész

Egy ideig a korlátnak támaszkodva figyelték a távoldó partot, majd úgy döntöttek, hogy használatba veszik a szobájukat. Viszonylag hamar megtalálták a nekik kirendelt kabinokat, majd a fiúk és a lányok szétváltak. Janice segített Hedwignek leülni az egyik közeli ágyra, majd ő is lehuppant.

A kabin elég puritán berendezésű volt. Felszereltsége két ágyból állt, középen egy kis asztallal, mellette két székkel. Mivel az út egy napig tart, nem kellett különösebb luxusban élniük. Janice hátradőlt az ágyban, karjait a feje alatt összekulcsolta, majd a plafont kezdte bámulni.

Hamarosan kopogtak, így kénytelen volt feltápászkodni és utat engedni a két fiúnak. Mike rögtön igénybe vette Janice ágyát, míg Lee, Hedwig mellett foglalt helyet. Miután a srácok kényelembe helyezték magukat és a lányoknak is szorítottak helyet, Hedwig megszólalt.

− Szerintem meg kellene vitatnunk a kastélyban történteket. Végre itt vagyunk mindannyian és Janice sem menekülhet előlünk. Ha csak ki nem veti magát a hajóból − utolsó mondatát poénnak szánta, de a lány ezt nem vette annak.

− Még mindig itt tartunk? − sóhajtott fel ehelyett unottan − Hedwig, ezt már jó párszor átbeszéltétek tudtommal. Én nem tudok semmi pluszt hozzátenni a történethez.

− Mi történt veled miután elragadott az a sötét köd? − kíváncsiskodott tovább a lány.

− Mondtam, hogy nem emlékszem semmire. Elvesztettem az eszméletemet.

Ez persze nem volt igaz. Nagyon is emlékezett arra, hogy mi történt akkor az apró pincehelységben. Minden mozdulatot, minden apró villanást az agyába vésett. Szinte látta maga előtt a sötéten kavargó örvényt, amint óvatosan kóstolgatja. Minden porcikájában remegett, érezte a torkából feltörő sikolyt. Észre sem vette, hogy barátai mindeközben figyelmesen pásztázzák az arcát, figyelik minden apró rezdülését. Zavartan felnevetett, majd idegesen a hajába túrt.

− Befejeznétek ezt az idegesítő bámulást? Nincs rajtam semmi érdekes, egyszerűen megrémültem és kész. Szerencsére apámék hamar rám találtak.

− Hát azért ez nem éppen így történt − vágott közbe Mike félénken a lányra bandzsítva − Amikor rád találtunk teljesen meg voltál rémülve, magad elé bámultál és egy ismeretlen erőről hadováltál. Mi is láttuk Jan, kár tagadnod.

− Akkor sem tudom, hogy mi történt, vita lezárva. Szerencsésen megmenekültünk, apám is összeszedte magát a depresszióból. Nincsen semmi gond. Ráadásul az én életem is révbe ért.

Janice és Hedwig összemosolyogtak, míg Mike és Lee dühösen elfordították a fejüket. A két lány nem láthatta a merő undort az arcukon. Pár percig néma csend uralkodott a szobában. Hedwig a laptopját bámulta meredten, miközben kedvenc sorozatának képkockái villantak fel a képernyőn. Mike és Lee kézi konzolokon játszottak, míg Janice olvasni próbált. A gondolatai azonban messze jártak.

Egyetlen apró kis versike járt a fejében már hetek óta. Nem tudta hova tenni, de érezte, hogy fontos jelentéssel bír. Az anyja az álmain keresztül próbál neki üzenni.

Éj és nappal egyesül,

Sötét lények törnek elő rejtekhelyükről.

Itt, hol két világ egyesül,

Hol két faj él, összeférhetetlenül.

A háború ízét a számban érzem,

Holtak útján koppan a léptem.

Sötét alakok kavarodnak Földanya méhében,

A veszély közeledik, én nem félem.

Éj és nappal egyesül − ízlelgette a rövid sort Janice − Ez mégis mit jelenthet? Az éjszaka jelképe a hold, míg a nappalé logikusan a nap. Ez a két égitest soha nem találkozik egymással. Ez egy eszement kitaláció. És mégis milyen két világról van szó? A boszorkányok és az emberek egy világban élnek, a Földön. Ráadásul teljes harmóniában. Kizárt, hogy háború induljon közöttük.

Gondolataiból a hajókürt hangja szakította ki. Lee és Mike azonnal felpattantak, majd korgó gyomrukra szorították a kezüket.

− Már éppen ideje volt. Éhen halok − Hedwighez léptek, karjait átvetették a vállukon és segítettek neki feltápászkodni. Öröm volt nézni azt a féltő törődést, amit a lány felé közvetítettek. Figyelték minden mozdulatát, lesték minden kívánságát.

Tökéletes barátok voltak. Jóban-rosszban.

Alkoss valami újat? Ez egy nagyon nehéz dolog, főleg, hogy már minden ötletet felhasználtak előttem sokan. Miben különbözik a saját regényem a többitől? Mindenben. Sajnos azonban ez 10 000 karakterből nem derül ki. Sajnálom, hogy a könyves piacot ennyire elözönlötték a vámpíros könyvek, ezért már nem is tudom mit tegyek. Lépjek túl? Lehet, hogy azt kellene tennem. Az őrület ára, a Kibelezetlen valóság és a Jeges érintés is mind mind a gyermekeim és szeretem őket, nehéz lenne megválnom tőlük és nem is áll szándékomban ezt megtenni. Pihentetnem kellene őket és valami egészen mást alkotni? Erősen gondolkozom rajta, ezért elővettem egy teljesen más történetet, amit még jó pár évvel ezelőtt írtam. A tények a következők: erre is egy jó nagy adag átírás vár csakúgy, mint Az őrület árára, és a Jeges érintésére. Ismét kezdem túlvállalni magam, de egyszerűen muszáj lecsapolnom magam.
http://janneenegordon.blogspot.com/
és az új történetem címe pedig Gyilkos dallam, aminek szintén létrehozok egy oldalt, remélem tetszeni fog.
http://gyilkosdallam.blogspot.com/

Aranymosás, 1. forduló

Egy érintés, forró leheleted a bőrömön, amitől minden idegszálam vigyázban áll, amibe minden porcikám beleremeg. Egy apró csók reggelente, egy ölelés, egy halvány mosoly, amitől az ébredés megszépül, könnyedebb és elviselhetőbb lesz. Amikor a szemedbe nézve elveszek, zölden kavargó tekinteted tükrének felszínén látom magamat. Ragyogok… Szomorú arcvonásaimat egy csapásra leradírozod, hogy mosolyra fakassz még akkor is, amikor sötétségbe borul minden. Ez a szerelem. Tettek, gesztusok és érintések művészien, mégis spontán felépített vára, egy közös otthon, ahova bevackolod magad és úgy érzed megtaláltad amit kerestél. Szeretlek. Csak egy szó, mégis magában hordoz milliónyi érzést, emléket és gondolatot. 

Ha tetszik katt a linkre és Mechler Kingát keresd:

https://www.facebook.com/vorospottyos/posts/196698493732105?notif_t=like

Vörös pöttyös/Aranymosás

https://www.facebook.com/vorospottyos/posts/193537594048195

Itt keressetek meg (Mechler Kinga :)) és ha tetszett akkor lájk :D

Kibelezetlen valóság

Új részlet került fel, olvassátok, ha egy kis kikapcsolódásra vágytok :)

http://darawona.blogspot.com

Egy kis ízelítő :)

Mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt szárim rejtekében a poros utcák kövezetén ülve. Próbáltam minden gyűrődést alaposan elsimítani, pótcselekvést keresve ezen a komor éjszakai órán. A hold felettem peckesen ült, sápadt fényével lágyan cirógatva arcomat. Kissé megnyugodtam, légzésem lassult, már majdnem normalizálódott. Ujjaim enyhe remegéssel simították el a köveket fedő homokszemcséket. Féltem… Féltem, hogy elrontok valamit, a szent küldetést, meghiúsítom Istennőm szent akaratát. A sikátor mélyén megcsillant valami, nem ijedtem meg, mert tudtam, hogy várnak. Várnak, hogy cselekedhessenek. Összeszorult a gyomrom, tekintetem vadul cikázott a kietlen utcák omladozó házai között. Jöjjön már valaki. Az éjszakai szellő hideg fuvallata belopódzott a ruhám alá, végigfutott a lábamon, hogy megpihenjen a combjaimon. Összerázkódtam a nem kívánt adománytól, majd felálltam, hogy kinyújtóztassam elgémberedett lábaimat. Óvatosan a hajamba túrtam, próbáltam kiegyenesíteni azt, amit a szél összeborzolt.

Halk léptek ütötték meg a fülemet, nem néztem oda, de tudtam, hogy közeledik valaki. Mély levegőt vettem, szemeimet varázsütésre öntötték el a könnyek, vállam megrázkódott, majd átadtam magam a vad zokogásnak. A léptek sűrűsödtek és egyre hangosabban koppantak a köveken. Felém tartottak.

Valaki óvatosan megérintette a vállam, ijedten összerezzentem, majd megpördültem, hogy az éjszakai látogató szemeibe nézhessek. Fiatal férfi volt, mandulavágású szemekkel, mogyoróbarna bőrrel, kissé szakadt ruhával. Megfelelő – futott át az agyamon, próbáltam elfojtani egy halvány mosolyt.

-          Segíthetek valamiben memszáhib? – kérdezte ijedten könnyeimet látva.

Szívem egy pillanatra megőrült, de úrrá lettem rajta. Nem fogom megsajnálni, nem tehetem meg azt, hogy megsajnáljam.

-          A macskám eltűnt, azt hiszem beszorult oda – kezemmel a sikátor felé mutattam, az eddig még csillogó tekinteteket elnyelte a sötétség.

A férfi egy pillanatra elbizonytalanodott, ezért ismét sírni kezdtem.

- Még az apámtól kaptam – zokogtam keservesen – Szegény meghalt egy éve.

Az utolsó mondat úgy tűnt célba talált. A férfi mély levegőt vett, majd elindult a sikátorba, hogy megmentse egy szerencsétlen fiatal lány utolsó emlékét az apjától. Szorosan a nyomában maradtam, nem akartam elszalasztani az áldozatot, életem első szent áldozatát. A férfit elnyelte a sikátor amikor én odaértem. Minden nagyon gyorsan történt. Egy férfi lépett elő a sötétségből, lefogta az áldozat kezét, majd egy másik a nyakába vetette a hurkot. Orromba lopakodott a zsineg kellemesen olajos illata. Az áldozat még vergődött egy kicsit a két férfi karjában, majd a teste elernyedt, bőre sápadtan, élettelenül csapódott az arcomba.

Hát megvolt az első áldozat. A hold fénye felerősödött, bőségesen szórta ránk tisztító és gyámolító sugarait. Az Istennő elégedett volt.

Indulás (3)

Az indulás napján Janice izgatottan kipattant az ágyból, majd a fürdőszobába sietett. Vörös lobonca kócosan hevert a fején, némi igazításért kiáltozva. Mivel nem volt kedve ezzel foglalkozni, egy hajgumi segítségével eltüntette az útból. A szobájába visszatérve a nagy kupac ruhába vetette magát, kihalászott egy rövidnadrágot, egy kockás inggel, majd egyensúlyát vesztve a földre zuhant.

A bőröndje indulásra készen az ajtóban várakozott, még tegnap délután volt ideje rendesen bepakolni. Megragadta a három vaskos csomagot, majd maga után vonszolta a lépcsőig. Ott egy laza mozdulattal útnak indította őket. Egy éles sikoly töltötte be a házat, Janice ijedten lenézett, a lépcső alján Csacsa állt ijedten, szívére szorított kezekkel.

- Bocsi – nézett rá ártatlanul a lány, lopakodva téve meg a távolságot.

Mikor leért nyomott egy puszit a dada arcára, majd besietett az ebédlőbe. Az asztalnál már ott ült az apja, hatalmas újságját olvasgatva. Janice leült mellé, majd amikor az apa leengedte a nyomtatványt az asztalra, a lány majdnem hanyatt esett a döbbenettől. Úgy tűnt Mr. Bloom a mai napra összeszedte magát, arca ismét sima volt, öltönye makulátlan, haja rendezetten simult a koponyájára.

-          Ezt bóknak veszem – nevetett mély basszusán a férfi, majd felállt az asztaltól és elhagyta a konyhát.

Janice egyedül maradt az étkezőben, amikor felbukkant Csacsa kezében egy kupac mosott ruhával.

-          Na ezt már szeretem – mosolygott rá a lányra, aki éppen egy vastagon megkent lekváros kenyeret készült a szájába tömni.

Miután végzett kiment a többiekhez az előszobába, lazán az ajtófélfának dőlt, onnan figyelte a mozgolódást. Pierre, a sofőrjük, éppen a bőröndöket cipelte az autóhoz, Csacsa egy nagy tál süteménnyel egyensúlyozott, az apja pedig utasításokat osztva a lépcsőn állt.

Bepakolták a csomagokat a kocsiba, majd amikor mindenki készen állt elindultak a kikötő felé. Elől Pierre ült Csacsával, mindketten láthatóan jól szórakoztak. A sofőr magas, barna hajú, kissé sápadt férfi volt, igazi francia, némi humorral megspékelve. Janice már többször elgondolkozott rajta, hogy a dada és Pierre milyen jól összeillenének.

Mr. Bloom az irataiba merülve, egész úton csöndben volt, Janice pedig zenét hallgatott. A kocsi lassan megállt az egyik kikötőhöz közeli parkolóban, majd mindannyian kiszálltak és elindultak a hajó felé. A hatalmas monstrum a tenger királynőjeként magasodott föléjük, Mike, Lee és Hedwig a csomagjaikon ültek, amikor észrevették a lányt. Pierre automatikusan felcipelte a fedélzetre a csomagokat Mr. Bloom és Csacsa közreműködésével, Janice pedig a barátaihoz lépkedett.

Mike egy gyenge mosollyal üdvözölte, szemeit napszemüveg takarta, így a lány nem tudta megállapítani, hogy valóban őszinte-e. Hedwig vidáman a lányhoz sántikált két méretes mankója segítségével, majd intett, hogy menjenek fel ők is a hajóra.

Lee és Mike segítségével a sérült is feljutott a hajóra minden bonyodalom nélkül, Janice pedig a mankókat a hóna alá csapva mögöttük baktatott.

A hajó fedélzetén már nagy volt a mozgolódás, diákok és szüleik vitatkoztak és búcsúzkodtak. Mr. Bloom, Csacsa és Pierre a feljárónál álltak, várták, hogy az immár négyre fogyatkozott baráti társaság végre felvonszolja magát.

- A 27-es és a 30-as szoba a tietek – anyáskodott a dada egy óriási, könnyekkel felturbózott puszit nyomva a lány arcára.

Mr. Bloom ennél szolidabb és kimértebb volt, magához ölelte a lányt, majd halkan a fülébe suttogott.

-          Nagyon vigyázz magadra. Bármi történik szólj Lichteinstein igazgatónőnek.

Janice bólintott, amikor felhangzott az indulást jelző kürt és a szülők mozgolódni kezdtek.

-          Őszi szünetben találkozunk – integetett könnyes szemmel Csacsa miközben elhagyták a hajó fedélzetét.

Tíz perc múlva az összes szülő elhagyta a tengert és aggódó tekintettel figyelték odalentről ahogy csemetéik távolodnak a nagyvilágtól. A hajó lassan elindult, hogy eltűnjön a horizonton. Kétszáz sóhaj egyszerre tört fel a diákokból, megszabadultak a szülői szigortól, irány az iskola, ahol a vizsgákon kívül nincsen más problémájuk.

Gondolták akkor…

Indulás (2)

Az előszobában felkapta a deszkáját, mély levegőt vett és kilépett a nagyvilágba. Barátai hátrakapták a fejüket a hangra, meglepődötten, halvány mosollyal a szájuk szegletében felpattantak és a lányhoz siettek. Mike egyetlen szó nélkül felkapta a lányt és magához ölelte, miközben Hedwig és Lee némán toporogtak a háttérben.

-          Minden rendben srácok, ne öljetek meg – nevetett Janice, miközben próbált kiszabadulni Mike szorításából.

-          Azt hittem már soha nem bújsz elő a barlangodból – szólalt meg Hedwig némi sértődöttséggel a hangjában.

Janice elpirult, majd megköszörülte a torkát, tekintete a távolba révedt.

-          Ha nem haragszotok nekem lenne egy kis dolgom – hangja halk volt, arca lángolt.

Mike felhúzott szemöldökkel méregette a lányt, majd összekulcsolta a melle előtt a kezét és dorgálóan megszólalt.

-          Mégis mi lehet fontosabb három elhanyagolt barátnál?

-          Majd jövök – sietett el tőlük, lazán hátraintve, tudomást sem véve a döbbent arcokról.

A deszkájára pattant, majd gurulni kezdett a lejtőn lefelé. Alex nem lakott messze tőlük, összesen egy utcányira, amit elég hamar meg is tett. Kezei és a térdei remegtek, próbált nem összeesni a nagy izgalomban és nevetségessé válni.

Egy ideig habozott a csengő előtt, majd egyetlen határozott mozdulattal megnyomta. Lágy dallam járta át a házat, majd kisvártatva kinyílt az ajtó és egy barna hajzuhatag jelent meg a résben. Fiatal, szép metszésű arc és két vakítóan kék szempár meredt rá figyelmesen, várva, hogy megszólaljon.

Janice nem tudta, hogy mit reagáljon a helyzetre, Alex nem mondta, hogy lenne barátnője, de lehet hogy félreértette a fiú közeledését. Ismételten megköszörülte a torkát, hangja mégis vékony volt és halk.

-          Alex itthon van? – kérdezte zavartan a hajába túrva.

-    Bátyó, téged keresnek – vigyorodott el a lány, majd elállt az ajtóból, hogy Janice beljebb léphessen.

Az előszoba vakítóan fehér volt és tiszta, a fogason katonás rendben lógtak a kabátok, a sarokban egy kézi készítésű íj állt. Hamarosan Alex is megjelent a lépcsőn, pár lépés után elkerekedett szemekkel megtorpanva. Egy ideig farkasszemet néztek egymással, majd a fiú megtörte a csendet.

-          Szia Janice, örülök, hogy látlak. Gyere be – intett, hogy menjenek fel a szobájába.

A lány levette a cipőjét, majd szorongva fellépkedett a méregzöld színű szőnyeggel borított lépcsőfokokon. Alex szobája pont olyan volt, mint ahogyan Janice elképzelte. A falakon deszkás plakátok lógtak, néhány íjász fotójával vegyülve, a szoba hátsó felében foglalt helyet az ágya, szépen megágyazva. A fiú asztalán is pedáns rend volt, a polcokon egyetlen porszem sem ült meg. Janice kissé elszégyellte magát, hogy lány létére nála szinte már másznak a tárgyak a kosztól és a szobájában utoljára akkor volt rend, amikor beköltözött.

Alex az egyik fotelbe vetette magát, lazán intett, hogy Janice is tegye ugyanezt, majd halvány visszafojtott mosollyal a szája szegletében megszólalt.

-          Megtudhatnám mi járatban?

-          Muszáj ezt? – húzta a száját a lány, szégyenlősen helyet foglalva az egyik székben – Így is elég kellemetlen ez nekem.

Alex sértődöttséget színlelve, felhúzott orral feldobta a lábát az üvegasztalra.

-          Hát jó.

-          Nem úgy gondoltam – Janice sietetve közbevágott, arca abban a pillanatban váltott tűzvörösre – Szeretnék tőled bocsánatot kérni a telefonos dolog miatt. Mostanában nagyon feszült vagyok, ráadásul elvesztettem egy barátot is.

-          Igen, én is hallottam Aisáról – váltott barátságosabb hangnemre a fiú – Tegnap átjött hozzám és szinte letepert. Nagyon furcsa volt.

-          És te hagytad? – kérdezte enyhe féltékeny éllel a lány, miközben tovább lángolt a feje.

-          Nem – Alex elmosolyodott, tetszett neki az, hogy a Janice-t érdeklik a nőügyei.

A lány láthatóan megkönnyebbült, még egy gyenge kis mosolyt is megeresztett, habár nem szerette volna, ha ezt a fiú észreveszi.

-  Mondtam neki, hogy másik lány tetszik – tett rá még egy lapáttal Bow man, közelebb húzódva Janice-hez.

A lány érezte a fiú leheletét az arcán, bőre puhaságát a kezein. Lassan Alex felé fordította az arcát, majd hagyta hogy elvesszen a barna szemek melegében. A fiú lágy, óvatos csókot lehelt az ajkára, félve Janice reakciójától, aki viszont mohón kapott utána, hogy egy érzéki csókban forrjanak össze. Miután szétválták a fiú arcán széles mosoly jelent meg, szinte rajongva figyelte a lány minden porcikáját.

- Erre vártam már a suli kezdete óta, csak nem mertem meglépni. Mindig azt hittem, hogy te Mike-kal jársz.

- Nem értem miért hiszi ezt mindenki – rázta a fejét zsörtölődve Janice, Bow man karjaiba fúrva magát – Mike a legjobb barátom, olyan mintha a testvérem lenne.

Azért nem egészen – súgta egy gúnyos kis hang a lelke mélyén, de a lány hamar el is hessegette a csúf gondolatokat. Mivel az égbolt lassan sötétbe váltott, Janice elhúzódott a fiútól és felállt a fotelből.

-          Nekem haza kellene mennem.

-          Rendben, elkísérlek – pattant fel Alex, a pulcsijáért nyúlva.

-          Nem szükséges – rázta a fejét a lány – Deszkával vagyok és még beszélnem kell a többiekkel.

-          Biztos? – sandított rá a fiú.

Janice bólintott, majd egy apró csókot nyomott a fiú szájára.

-          Holnap találkozunk – mondta, majd leviharzott a lépcsőn.

Az utcán felpattant a deszkára és hazáig gurult. A járdán várták a barátai, kissé türelmetlenül, a deszkájukon ülve. A kerekek zúgó hangjára felkapták a fejüket, majd dühösen a lányra támadtak.

-          Hát te mégis merre jártál? – csattant fel Hedwig, fájó lábát óvatosan kinyújtva.

Janice felhúzott szemöldökkel állt előttük, megértette a dühüket, de ehhez hasonló letámadásra nem számított.

-          Alexnél voltam – vetette oda flegmán, arca mégis forrósodni kezdett.

Lee éppen egy korty vizet csurgatott le a torkán, amikor a lány megszólalt. Abban a pillanatban kiköpte a folyadékot, majd fuldokolni kezdett. Mike egy erőteljes hátba veregetéssel elintézte a fiút, miközben le nem vette volna a szemét Janice-ről.

-          Mondd azt, hogy ti nem… - kezdte a legjobb barát, de a lány idegesen közbevágott.

-          De képzeld összejöttünk – vágta a három döbbent arcba.

Hedwig elmosolyodott, úgy tűnt ő az egyetlen, aki örül a hírnek. Mike arcára savanyú kifejezés költözött, felpattant a járdáról és indulni készült.

-          Gratulálok a bájgúnárhoz – hangja gúnyos volt és lekezelő – Ha nem haragszotok én hazamegyek, eleget vártunk már Őnagyságára.

Janice köpni-nyelni nem tudott, értetlenül meredt a fiú távolodó alakjára, figyelte, ahogy a sziluettje beleolvad a sötétségbe. Szúró érzés hasított a szívébe, a látása homályosodni kezdett, könnyei lassan elöntötték a szemeit. Gyorsan pislogott egyet, majd berohant a házba. Hedwig és Lee még hosszú perceken keresztül ültek a padkán szótlanul, az ajtóra meredve.