ZombiZ (új)

Pokoli fejfájással ébredtem, szemeimet csak nehezen tudtam résnyire kinyitni. Egy sötét szobában voltam, minden testrészem sajgott a történtek után. Mivel a fájdalom nem tágított mellőlem, kénytelen voltam megállapítani, hogy még élek. Ez egyrészt megnyugtató volt, másrészt viszont elborzasztó. Több emeletnyi zuhanást az ember nem élhet túl…

Hirtelen felültem, tekintetem a titokzatos férfit kutatta a szoba homályában. Egy alak bontakozott ki a sarokban, fejét a tenyerébe hajtva némán pihegett. Mozdulatomra felriadt, majd egyetlen szemvillanás alatt mellettem termett.

− Jól érzi magát? − kérdezte nehezen ejtve ki a szavakat.

Némán bólintottam, majd megpróbáltam kikelni az ágyból.

− Mégis hol vagyunk?

A férfi elmosolyodott, én pedig rémülten visszaültem az ágy szélére. Hófehér fogsora hibátlan volt.

− Biztos helyen. Itt nem találhatnak ránk − megnyugtatóan közelebb húzódott, én viszont elutasítóan arrébb csúsztam.

− Nekem azonnal haza kell mennem. A barátnőm élete veszélyben forog. Őt is biztonságba kell helyezni.

Az idegen elkomorult, arcára mély árkokat vájt a szomorúság és a szánalom.

− Ön nincsen tisztában azzal, hogy mibe is keveredett, igaz? − hangja ijesztően visszafogott volt, engem pedig kerülgetett a rosszullét.

− Én az Intézet kutató orvosa vagyok, fő kutatási területem a halál utáni élet megteremtése. − daráltam felháborodottan, elkerekedett szemekkel a tökéletes arcba meredve.

− Pontosan, de egyáltalán képes felfogni, hogy mibe is keveredett?

Tüntetően elfordítottam a fejemet, majd Angelina gyönyörű arcára gondoltam. Meg kell mentenem őt, az élete veszélyben forog.

− Hol a telefonom? − sikítottam fel hirtelen, majd dühös fúriaként kutatni kezdtem a kabátomban.

− Nem láttam Önnél telefont.

− Fejezze már be ezt az idegesítő magázódást. Nyugodtan hívjon Szvetlanának.

A férfi bólintott, majd udvariasan meghajolt előttem és a kézfejemre lehelt egy finom csókot. Megbabonázó tekintete az enyémbe mélyedt.

− Örülök, hogy megismerhettem Szvetlana. Az én nevem Káin.

A név hallatára nevethetnékem támadt. A férfi türelmesen megvárta, amíg kiadom magamból kényszeredett jókedvemet.

− Mint az a srác a Bibliából? Aki megölte a testvérét. Téged is megáldott a sors egy igen idióta névvel.

− Az a srác a Bibliából, én vagyok.

Ekkor ájultam el ismét.

ZombiZ

Angelina mérgesen figyelte, ahogy készülődök. Csupasz bőrét eltakarta a lepedő, én pedig utoljára az emlékezetembe véstem a domborulatait. Magamra kaptam egy farmert és egy pólót, tornacipőt húztam és indulni készültem. Nem várakoztathattam meg a főnökömet. Csókot nyomtam Angelina ajkára, majd esdeklő tekintettel az ajtó fele hátráltam.

− Sietek, ahogy tudok. Este ígérem, hogy elkényeztetlek és hozok valami vacsorát is.

− Ha bent merészelsz maradni, hazamegyek – tekintetéből sütött a harag és a csalódottság, de nem tehettem ellene semmit. Túl jól fizetett ez az állás ahhoz, hogy kirúgassam magamat.

− Megígérem, hogy sietek – csókot küldtem felé, ő pedig unottan elkapta. Láthatóan megsértődött.

A lifthez siettem, majd lesüllyedtem vele a mélygarázsig. Fejben elterveztem az egész esténket. Hazafelé beugrok Angie kedvenc éttermébe és csomagoltatok kaját, majd megnézek vele valami tocsogós horrort. Mosolyogva beültem a kocsimba, egy apró bogárba. Imádtam ezt az autót.

Gyújtást adtam, majd ciripelő hangot hallatva elindultam a város irányába. Reméltem, hogy hamar végzek. Bekapcsoltam a rádiót, kezemmel kitapogattam a cigarettámat és rágyújtottam. Angie nem szerette, ha dohányzom, ezért csak munkába menet tehettem meg ezt a luxust.

Az épületek egyre magasabbra nőttek a város felé haladva, az utcákat cukormázként borította a hó. Gyönyörű volt a maga nemében, csak az a fogvacogtató hideg maradt volna távol tőle. A kocsi kissé csúszva állt meg a hatalmas irodaház előtt. Kártyámat előkeresve haladtam a porta irányába, ahol mosolyogva köszöntöttek, majd intettek, hogy haladjak át a biztonsági kapun.

Szerencsére egyetlen fémtárgy sem csüngött rajtam, így viszonylag hamar végeztem a biztonsági előírásokkal. A közeli liftekhez vágtattam, majd felsiettem a kísérleti laborokhoz. A vérnyomokat szerencsére már felsikálták, fertőtlenítő erősen vegyszeres szaga terjengett a levegőben. Ennél még a fémes vérszag is kellemesebb volt.

Kabátomat a karomra akasztva siettem a 303-as szobába, ami résnyire nyitva volt. Mosolyt erőltettem fagyott arcvonásaimra, majd kopogás nélkül beléptem a helységbe. Végtére is az én nevem állt az ajtón. Mivel a boncterem üresen állt, úgy döntöttem benézek a megfigyelőbe is.

Egy sötét alak ült a székben, lábait az irányítópanelre dobva.

− Látom feltalálta magát. – mosolygott rám behízelgően − Elég hamar ideért. Köszönöm, hogy befáradt.

Némán biccentettem, majd az ajtóban várakoztam.

− Ó, kérem jöjjön beljebb és foglaljon helyet.

Kényelmetlenül éreztem magamat, végtére is én voltam itthon, mégis ő kínált hellyel. Feszengve ráültem az egyik székre, majd türelmesen vártam.

− Gondolom sejti miért is hívtam ide. A mai nap történései némi aggodalomra adtak okot. Nagy dolgok vannak készülőben és kíváncsi vagyok az egyik legtehetségesebb kutatóm véleményére.

Érdeklődve előrébb dőltem a székben, hogy jobban halljam a mondanivalóját. Nocsak - nocsak. Remélhetőleg némi fizetésemelés is áll a háttérben, nem mintha a mostanira bármi panaszom lehetne.

− Hallgatom uram – biztattam.

A férfi megköszörülte a torkát, majd előre hajolt a székében. Az irányítópanel fénye végre rávetült az arcára, én pedig próbáltam nem felkiáltani a meglepetéstől. Főnököm bőre ráncos volt és gyűrött. Az arcán keresztbe egy mély heg húzódott, égésnyomok borították, lehúzva a szemöldökét is. A felső ajka szinte egészben hiányzott, olyan volt, mintha valaki megkóstolta volna.

Nyeltem egy nagyot és próbáltam a szemeire koncentrálni. Hűvös volt a tekintete, mint a jégtáblák, érzelemnek a nyomát sem láttam benne.

− Az eredményei nagyon bíztatóak Miss Mikhailov…

− Szólítson csak Szvetlanának – vágtam közbe izgatottan és alázatosan.

− Köszönöm – biccentett hűvösen, majd folytatta − Sikerült egy holttestet visszahozni az életbe.

− Igen, de teljesen használhatatlan volt. Semmilyen reakciót nem jelzett a számítógép. Nem volt szív és agyi működése. Igazából teljesen tanácstalan vagyok. Nem értem mi bírta az izmokat mozgásra.

Szothowski elmosolyodott, majd ismét elrejtőzött a jótékony sötétségben. Fellélegeztem. Kissé zavaró volt úgy kommunikálnom vele, hogy ne időzzek el azokon az ocsmány sebhelyeken.

− Nos a laboránsaim kifejlesztették ön számára azt az anyagot, öhm… nevezzük vírusnak, és ezek szerint hatásos volt. Az ön munkája immár lezárult. Szeretném, ha visszatérne a saját szakterületéhez és boncolásokat végezne. Van még itt néhány furcsa dolog, amit jó lenne kiküszöbölni.

Nem értettem mi történik körülöttem, kezdett egyáltalán nem tetszeni a velem szemben ülő férfi. Vírus? Nincs szüksége a további munkámra? Hirtelen elöntött a düh, hogy egyáltalán nem avatnak be a saját kutatásaimba. Felrémlettek a bugyuta amerikai filmek a vírussal fertőzött városokról, élőholtként embereket mészároló, agyvelőzabáló zombikról.

Dühösen felpattantam és nem törődve tovább a megkívánt etikettre emelt hangon a főnökömre támadtam.

− Ha jól értem uram Ön arra kér engem, hogy álljak félre az útból és hagyjam, hogy ezek az agyatlan, agresszív porhüvelyek mészárolni kezdjenek?

− Nyugodjon le Szvetlana. Ezt a hangnemet nem engedheti meg velem szemben.

− Uram, ez a férfi, akit visszahoztam a halálból már nem az volt, akit a családja szeretett, aki sört ivott minden este a barátaival és aki focimeccset nézett a tévében. A teste az övé, de nincsen önálló akarata viszont a génjei teljesen átprogramozódtak.

− Ez már nem az Ön feladata. Egy másik részleg átveszi a munkáját, maga pedig visszatérhet a régi kerékvágásba. Nincsen több éjszakába nyúló munkaidő, több időt tölthet a párjával, a fizetése pedig a régi marad. Ha viszont nem tetszik távozhat innen és kereshet egy patológiát valamelyik kórházban és dolgozhat tizedennyi fizetésért.

− Ezt még át kell gondolnom − álltam fel udvariatlanul, majd elindultam az ajtó felé − Holnap visszajövök.

− Remélem jól dönt − a hátam mögül jövő hang megrémített. Tele volt fenyegetéssel és ridegséggel.

Sietősen hagytam el a helységet.

5.

Remegő lábakkal és hevesen kalapáló szívvel léptem ki a boncteremből, majd a falnak vetettem a hátamat és gondolkodni próbáltam. A hely kezdett félelmet kelteni bennem és éreztem, hogy valami nem stimmel az eddigi munkámmal. Vírussal fertőzni egy halott embert egyszerűen agyrémnek tűnt. Mégis miért tesz ilyet egy ember? Milyen előnye származhat belőle? Zombi hadsereget akar létrehozni? Hirtelen nevethetnékem támadt, aztán elkomorodtam.

Ahelyett, hogy a lift felé vettem volna az irányt, úgy döntöttem, hogy látogatást teszek néhány laboratóriumban. Utána kell járnom bizonyos dolognak. Lopva belestem az egyik laborba, majd amikor üresen találtam, belopakodtam. A terem vakítóan fehér volt,  pár pillanatig hunyorogva pislogtam, majd a berendezési tárgyak lassan kibontakoztak előttem. Egy fehér szekrény állt a fal mellett, apró székekkel körbeölelve, középen egy boncasztal állt, apró vörös pöttyökkel.

 Résnyire szűkült szemekkel próbáltam elfogadható magyarázatot találni az elmúlt nap eseményeire, de képtelen voltam bármire is koncentrálni. Minden porcikámban egyetlen gondolat lüktetett; ennél mocskosabb titkok is lapulnak a háttérben. Kivágtattam a látszólag steril és üres laborból, majd a folyosó végén helyet foglaló lezárt részhez siettem. A beléptető rendszer vörösen világított, elutasítóan meredve az arcomba. A kártyámért nyúltam, majd lehúztam.

ELUTASÍTVA. Egyetlen szó mégis milliónyi érzelmet keltett bennem. Képtelen voltam hazamenni és szemet hunyni a történtek felett. Mindenképpen kellett valamilyen magyarázatot találnom az Intézet kísérleteire. A lerácsozott ablakon túl mozgás támadt, én pedig azzal a lendülettel simultam a legközelebbi beugróba. Remegő térdekkel és visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy kinyílik az ajtó és két szkafanderbe öltözött alak lép ki a résen.

Nem gondolkodtam csak cselekedtem, a távolodó alakokra ügyet sem vetve besurrantam a lassan csukódó ajtón, majd a falhoz lapulva próbáltam normalizálni a légzésemet. Kezdett tudatosulni bennem tetteim következménye, agyamban felcsendült főnököm fenyegető hangja. Ha elkapnak meghalok és pont.

Sötét folyosóra kerültem, a plafonon csak néhány lámpa szórta halovány fényét. Némi erőt próbáltam csepegtetni félelemtől bénult végtagjaimba, majd folytattam utamat az ismeretlenbe. A folyosó néhány méter után elkanyarodott, hogy egyetlen ajtóba torkolljon. Óvatosan közelebb lopakodtam az üveghez, majd belestem a terembe. Velem szemben egy hatalmas üvegkoporsó állt, benne egy meztelen férfi testével. Bőrére kábelek ezrei tapadtak, hófehér sápadt arcára vékony deret varázsolt a hideg. Hosszú, fekete haja védőn simult a mellkasára, sovány menedéket nyújtva a hideg elől.

Gondolkodás nélkül nyúltam a kilincshez, ujjaim önálló életre keltek. Az ajtó nyikorgásmenetesen feltárult előttem, én pedig megbabonázva léptem az üvegkoporsóhoz. A férfi gyönyörű volt a maga nemében, szépen metszett arccsontja volt, bőre csupasz, szőrtelen. Testét egyetlen apró ruhadarab sem takarta, így megvizsgálhattam minden porcikáját. Elvörösödve távozni készültem, amikor kinyitotta a szemeit. Egyetlen villanásként hasított az agyamba a tekintete, majd az érzés elmúlt és ismét ott állt előttem élettelenül. A fáradtság újult erővel tört rám, teljesen feledtetve velem a céljaimat.

Mit keresek én itt? Angie mellett a helyem, semmi közöm a nagyok dolgához. Ismét egy villanás, én pedig a fejemre szorított kézzel roskadtam a földre. Mi folyik itt? Tettem fel a kérdést a nap folyamán már ki tudja hányadszor. A fájdalom először gyengén, majd egyre erősebben lüktetett bennem. Legszívesebben lenyúztam volna magamról a bőrömet. Égő, forró érzés vibrált az izmaimban, a látásom elhomályosult, a kezem önállóan cselekedett.

A fájdalom hirtelen megszűnt, a termet idegtépő vijjogás töltötte be. Homályosuló tekintetem előtt egy vörös lámpa villogott eszeveszetten, míg fölöttem egy meztelen test próbált erőt lehelni szálkás izmaiba. Tekintete az enyémbe fúródott, ezúttal a valóságban, majd megragadta a kezem és felsegített a földről.

− Sietnünk kell − adta ki az utasítást erősen törve az orosz nyelvet, én pedig megbabonázva engedtem a gyenge erőszaknak.

Erőtlenül vonszoltam magamat a férfi után, aki földöntúli erővel szinte maga mögött repített. Sötét alakok vágódtak ki a folyosóra, kezük fegyvert szorított, majd szó nélkül lőni kezdtek. Az ismeretlen, határozott mozdulattal a falnak hajított, én pedig rongybabaként csorogtam le a földre. A hátamban a fájdalom hirtelen tompa lett, ijedten próbáltam a tudatomnál maradni.

Az őrök tüzelni kezdtek, de a férfinak ez meg sem kottyant. Rendületlenül haladt feléjük, majd brutális kegyetlenséggel, könnyedén letépte az egyik biztonsági fejét. A társai hátrálni kezdtek, de ők sem jártak jól. Miután kizuhantak az emeletről, a férfi felém fordult. Megragadta a kezemet, majd az egyik kitört ablak felé húzott. Szemeim előtt lepörgött az egész életem, amikor a lábaim alatt már nem éreztem talajt. Hűvös mellkasára hajtottam a fejem és vártam, hogy vége legyen.  

Látom ismét nagy az aktivitás. Ejj, ejj... Hát így kell ösztönözni? :D

Az erdő komoran és sötéten ölelte körbe csupasz testét, a hold tiszteletet parancsoló alakját eltakarták a fák. Janice felkelt a földről, majd futásnak eredt. Minden sötét volt és fenyegető, a lány pedig kiszolgáltatott és rémült. A távolban farkas vonyított éhesen, az egyik fa ágán egy bagoly huhogott unottan, rideg és ijesztő hangulatot gerjesztve Janice-ben. A hideg lassan lopakodott a lány felé, hogy apránként a magáévá tegye. Szíve vadul dörömbölt csontbörtönében, az érzés a torkán kapaszkodott felfelé, a szájában érezte a félelem keserű ízét.
Többször elbotlott, de mindig felállt, rohant tovább, menekülni akart, eltűnni ebből a rémálomból. Fejét lehajtva futott. Az ágak éles karmaikkal az arcába kaptak, vörös csíkot húzva a lány hófehér bőrére. A vér apró cseppbe gyűlt a seben, majd elnehezülten végigcsurgott Janice arcán, hogy a póló szövetébe olvadjon.
Az erdő egyre szűkült, magába akarta szippantani, tudta, nem állhat meg. Át akarta ugrani az egyik farönköt, de a lába fáradtan felmondta a szolgálatot, aminek következtében a nedves fűben landolt. Kezeit az arca elé emelte, hogy védje a kiálló kőtarajoktól.
Az erdő hirtelen némult el. Félelmetes és kibírhatatlan volt a csend. A lány hangosan zihált, nehezen kapkodta a levegőt, a lába tompán lüktetett. Egy fadarab fájdalmasan felsírt valaki talpa alatt, a hirtelen jött zaj megrémítette Janice-t. Ijedten hátrakapta a tekintetét, rémülten figyelte a sötét alak közeledését. A hóhér…
Ez a szó jutott legelőször az eszébe a jelenségről, majd elakadt lélegzettel figyelte tovább a felé suhanó árnyat. Vörösen izzó szempár villant a sötétségben, a lánynak sikítani sem maradt ereje, némán, partra vetett halként tátogott, megbabonázva bámulta az alakot. A hóhér kilépett a tisztásra, betegesen vékony ujjaival óvatosan lefejtette magáról a csuklyát, így Janice betekintést nyert a nehéz szövet alá.
Egy nő arca bukkant fel a félhomályban, bőre pergamenszerűen tapadt a csontokhoz, vörösen izzó szemei mélyen ültek a koponyában. Fekete haja csapzottan omlott a vállára, a csuklya szinte lógott a vékony testen.
Janice-nek a hideg ellenére is ömlött a hátáról a verejték, tudta, ki a nő, és ez mély döbbenettel és szomorúsággal töltötte meg a szívét. Hát hogyne tudta volna, ki a vele szemben álló ember. A házban semmi nem emlékezette rá, de a lány az agyába véste arca körvonalait. Bár akkor még a nő fiatal volt, gyönyörű, ápolt és elegáns, mosolya, mint a lágy szellő egy meleg nyári délután.
Rita Bloom volt, az anyja.

Borús napok

Már két hete jártak iskolába, de Janice nem tudott ráérezni a gyógyítás tudományára. Folyton-folyvást összetévesztette a növényeket, összekutyulta a kenőcsöket és széttörte az üvegedényeket. Számára minden növény zöld volt és levelektől roskadozó. Nem véletlenül került a Tűz kovenjébe. Ha annyi érzéke lett volna a gyógyításhoz, akkor a Föld csoportba kerül. Hozzanak neki démonokat és szellemeket, azokkal könnyedén elbánik. Persze ez csak könnyelmű gondolat volt, hiszen még nem találkozott velük szemtől szemben. Eltekintve nyári kalandjuktól.

Bosszankodva söpörte össze a lombik darabjait. Sikerült túlhevítenie a főzetet és az egész kulimász a földön landolt. Kezdhette elölről az egészet, ráadásul vakarhatta fel a padlóról az odakozmált, darabos, valaha növényi eredetű anyagot. Mellette Hedwig visszafogottan kuncogott, természetesen neki minden könnyedén ment. A főzete szép zöld színű volt és halkan fortyogott. Egyedül Lee hajolt le hozzá, hogy segítsen takarítani, míg két legjobb barátja összetartóan mulatott rajta.

Az üvegdarabok összesöprése közben Janice elvágta az ujját, mire kövér vércseppek kezdtek gyülekezni a hófehér bőrfelületen. A lány halkan felszisszent a fájdalomtól, mire a tanár mellé sétált.

− Miss Bloom, kérem fáradjon az asztalomhoz.

Janice kedvetlenül feltápászkodott a földről, majd a tanár után sétált. Greta Garside, harmincas évei elején járhatott, sötétszőke haját szoros copfba kötve hordta. Garside tanárnő a gyógynövény órát tartotta és az iskola kertjét gondozta. A kemény munka a kezét is megviselte, tenyere érdes volt és sáros. Gyorsan megmosakodott az asztal szélén álló mosdó fölött, majd Janice felé nyújtott egy apró tégelyt.

− Kend be vele a sebet, meglátod hamarabb gyógyul. Mr. Cambell! − a tanárnő Lee-re nézett, aki ijedten összerezzent. − Takarítsa fel a maradék üvegszilánkot a földről.

Janice engedelmesen a sebre kente a kenőcs egy részét, majd elindult az asztala felé, amikor a tanárnő megállította.

− Miss Bloom, megtudná nekem mondani, hogy milyen növényeket használhatunk sebhegesztőként?

A lány nyelt egyet, segélykérő pillantását társaira vetette.

− Nem? Valaki?

Az első sorban egy tejfelszőke hajú lány feltette a kezét.

− Miss. Verlaine?

− Sebhegesztőként használhatunk Baldriánt, Csikófarkfüvet, Ezerjófüvet, Fekete nadálytövet, Körömvirágot, Közönséges gyíkfüvet, Macskagyökeret, Orvosi tisztes-füvet, Orvosi zilizt, Örökéletfüvet és Úti- vagy Bolhafüvet.

− Köszönöm Miss Verlaine. Miss Bloom, visszamehet a helyére és vigyázzon magára.

Janice arcát elöntötte a forróság, vörösben játszó arccal visszakullogott az asztalához. Mike, mellé osont, majd a fülébe súgta.

− Miss Bloom vigyázzon magára.

Janice dühösen a fiú gyomrába bokszolt, aminek eredményeképpen az asztalon álló üres lombik egyensúlyát vesztve öngyilkosságot készült elkövetni. A lány utána kapott, szerencsére sikerült megmenteni az eszközt a csúfos haláltól.

Az óra további részében nem történt semmi érdekes. Janice próbált mindenfajta ügyetlenkedést mellőzve dolgozni, ami többé kevésbé sikerült is. A főzete elkészült, bár nem lett a legtökéletesebb. Hedwig büszkén vitte a tanári asztalhoz a saját remekművét, míg Lee kissé pironkodva tette ugyanezt. Az óra végét jelző kürtszó után a diáksereg szétszéledt, a négy barát pedig az ebédlőbe vonult.

Sötéten kavargott az erdő, a fákat hol lágyan, hol erőszakosan tépte a feltámadó szél. Az avar sejtelmesen suttogott, mikor a lány magához tért. Óvatosan felemelkedett, puha takaróját levetette. Vörösen lángoló tekintete felmérte környezetét, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Otthon volt.

Ujjai lágyan simogatták a növényzetet, tüdeje mohón szippantotta magába az erdő illatait. A szél erőszakosan letépte róla csuklyáját, a lány pedig nem ellenkezett. Libabőrt festett bőrére a hűvös éjszaka, mégsem reszketett. Meztelen talpai felszabadultan szippantották magukba a föld energiáit, feltöltődve lépdelt a puha avaron.

Hamarosan megjelent. Törékeny alakja először csak felsejlett a távolban, majd kibontakozott a hold sugarainak ölelésében. Szemei vörösen izzottak, vonásai lágyak voltak, mégis félelmetesek. Sápadt bőrét sárgára festette a hold fénye, testére pergamenszerűen tapadt a bőre. Óvatosan a lányhoz lépkedett, majd magához szorította földi élete gyümölcsét.

− Már vártalak. − Hangja erőtlen volt. Szinte suttogva ejtette ki a szavakat.

A lány bólintott, képtelen volt megszólalni. Minden este reménykedve hajtotta álomra a fejét, látni, érezni és hallani akarta az anyját. A nő minden látogatása alkalmával kellemesebb képet festett. Tekintete értelmet tükrözött, felismerte a lányát és ez boldogsággal töltötte el Janice-t.

− Viharfelhők gyülekeznek felettünk. − Tekintete elmerengve pásztázta az eget. A csillagok élesen ragyogtak a sötétségben, sértődötten figyelve a két alakot. Felhőnek nyoma sem volt a környéken. − Sötét erők mozgolódnak a Földön és a véredet akarják.

Janice meglepődötten hátralépett. A vérét akarják? Mégis kinek árthatott? Eszébe jutott a kastélyban látott fiatal lány, a kezén morajló tetoválásindával együtt. Öld meg! − a parancs olyan élesen hasította a tudatába, hogy megingott tőle. Egy ismeretlen erő, egy ideg erő volt aznap az alagsorban. Nem ismerte, nem tudta, hogyan védekezhetne ellene, de a ködszerű lény megmentette az életét.

− Te voltál. − jelentette ki, anyjára vetve értetlen tekintetét.

Mrs. Bloom megrázta a fejét.

− Nem. A tanács a segítségedre sietett. Nem avatkozhattam közbe, mert számkivetett vagyok számukra. Megmentettek, mert ők így akarták. Szükségük van rád, de a türelmük nem végtelen.

− A türelmük? Mégis mire várnak? Miért pont én? Mit tudok én, amit mások nem?

Mrs. Bloom elmosolyodott. Ez a mosoly azonban nem az őrület terméke volt, hanem a mindentudásé.

− Idővel mindent megtudsz.

− Miért nem most? Ha az életemre akarnak törni, akkor igenis jogom van tudni az okokat. Jöjjön ide a tanács és mondja a szemembe! − Janice hangja elvékonyodott a felháborodottságtól, az utolsó szavakat szinte sikítva ejtette ki. − Köze van a szememhez? Mégis miért nézek így ki? Miért követnek ezek a titokzatos idegenek?

Hat csuklyás alak kezdett kibontakozni az erdőből. Tekintetük dühösen és vörösen izzott. Kezeiket felemelték, mire az anya elhalványodott, majd eltűnt a sötétségben. Janice sikítva kapott utána, mindhiába.

− Vissza kell térned a valóságba. − szólalt meg az egyik alak, de a szája mozdulatlan maradt. − Veszély leselkedik rád, el kell pusztítanod a sötét erőt.

− Milyen sötét erőt? − Janice hisztérikusan támadt a hatosfogatra. − Egy tizennyolc éves lány vagyok, még nagykorúnak sem nevezhető. Most kezdtem az iskolát, gyenge vagyok, semmihez sem értek. Mégis, hogy pusztítsak el valamit, amit nem is ismerek.

− Már találkoztál vele.

− Na igen, és legjobb tudomásom szerint ti mentettetek meg tőle.

A csuklyás alakok halványodni kezdtek, ahogyan az erdő is. Janice dühösen rájuk kiáltott.

− Ne hagyjatok itt! Válaszoljatok!

Az erdőt elnyelte a sötétség, a lány pedig levegő után kapkodva tért magához. Az éjszaka hűvöse az arcába mart, egyetlen vékony pólóban reszketett az iskola egy ismeretlen pontján. 

Az őrület ára (1.)

     " – Mike, megtennéd, hogy feljebb húzod a nadrágod? – kérdezte keserű mosollyal az arcán.

– Igenis, uram! – pattant fel a fiú, merev vigyázzállásba vágva magát, kezével tisztelegve a férfi felé.

Mr. Bloom lemondóan legyintett egyet, úgy tűnt kezdi belátni a póló szövegének igazságát, majd belépett a házba, eltűnt a fiatalok szeme elől. Janice nevetve visszahúzta a járdaszegélyre Mike-ot, aki végre felhőtlen mosollyal az ajka szegletében engedelmeskedett a lány akaratának.

– Ne bohóckodj, ezzel csak felhúzod.

Cinkosan egymásra vigyorogtak, Janice, barátja karjaiba fúrta magát. Ilyenkor minden gondja hirtelen elpárolgott, minden sokkal tisztábbá és átláthatóbbá vált. Ezért volt Mike a legjobb barátja már gyerekkora óta. Hedwig és a többiek mind csak mögötte álltak a sorban. Hiába volt Mike fiú és hiába mondta mindenki, hogy fiú-lány barátság nem létezik, Janice mégis érezte, hogy nincs igazuk. Nem voltak szerelmesek egymásba, soha nem fordult meg a fejükben, hogy nekik járniuk kellene. Barátok voltak és pont. Sokszor a fülébe jutott az a pletyka, hogy ők ketten járnak, de annyira képtelenség volt a dolog, hogy a végén jót nevettek rajta. Hány féltékeny lány köszörülte rajta a nyelvét csak azért, mert abban a tévhitben éltek, hogy ő és Mike… Nevetséges. "

ZombiZ (2.)

A nap első sugarai bekúsztak a függöny alatt és beférkőztek a szemhéjam alá. Laposakat pislogva felültem az ágyban, tekintetemmel az óra kijelzőjét kutatva. Tíz óra múlt. Nyolc órája ájultam be az ágyba, a kimerültség egy másodperc alatt ledöntött a lábamról és magával ragadott, hogy látogatást tegyek Álomországban.

Halkan kopogtattak, én pedig kómásan kimásztam a puha takaró öleléséből. Magamra kaptam egy köntöst, majd mamuszos lábammal az ajtóhoz csoszogtam. Kikukucskáltam az apró résen és mosolyogva a zár után nyúltam. Megmentőm, a barna hajú testőr állt előttem, félénk mosollyal az arcán és két megtermett kávéval a kezében. Utat engedtem Angelinának, akik besurrant a feltáruló résen.

− Jó reggelt! – köszöntött apró csókkal, egyenesen a konyhába lépkedve.

− Jó reggelt! – viszonoztam kissé bágyadtabb hangon.

Felém nyújtotta a kávét, én pedig úgy kaptam utána, mint fuldokló a víz után. Belekortyoltam és hagytam, hogy a koffein szétáradjon az ereimben. Felemelő érzés volt.

− Mikor végeztél? – kérdeztem tőle, lágyan végigsimítva puha bőrét.

− Nemrégen. Bevásároltam és siettem hozzád. Régen láttalak – nézett rám dorgálóan, ajkaival a nyakamat borzolva.

Kirázott a hideg. Minden idegszálam égnek állt, az alhasam összerándult a vágytól. Óvatosan az asztalra helyeztem a kávémat, majd magamhoz húztam és csókot leheltem a telt ajkakra. Éreztem, hogy összerándul az érintésemtől, majd puha nyelvével ízlelgetni kezdte az enyémet. Ledobtam a köntösömet, miközben ujjaimmal egyenként fejtettem le róla a ruhadarabokat. Nem volt helye a felesleges szavaknak, minden porcikámban kívántam, bőrömön éreztem vágyának perzselését. 

Mellei kibuggyantak a melltartó fogságából, bőre érintése a sajátomon, idegtépő volt. Hamar kihámoztuk egymást a ruháinkból, majd az ágyra feküdtünk, hogy ott folytassuk a csókcsatát. Elvesztem az ölelésében, ujjaim dús hajába mélyedtek. A takaró hamarosan a parkettán landolt, én pedig habzsoltam az élvezeteket. Az apró csókok, puha nyelvének az érintése hirtelen öntött el, amíg lassan meg nem teltem, ajkaimon kicsurrant egy apró sikoly. Testem hullámzott, izmaim elernyedtek, arcomat kisimította az élvezet.

Hosszú percekig pihegtem a karjaiban, majd amikor visszarántottam a szellememet a testembe és a látásomat is visszakaptam, sikerült megtalálnom a hangomat is.

− Ez csodálatos volt – lihegtem ujjaimmal cirógatva a bőrét.  

Mosolyogva a nyakamhoz bújt, majd fáradtan átölelt.

− Te vagy a csodálatos – suttogta a fülembe.

Az álom mindkettőnket elragadott, a húzós munkabeosztás és az erőltetett munkaidő káros hatással volt az egészségünkre és az alvási szokásainkra. Már a második csodálatos évünket töltöttük egymással, amikor tehettük együtt feküdtünk és együtt keltünk. A munkahelyünkön azonban senki nem sejthetett semmit. Az intézeten belül tilos volt az ismerkedés és a randizgatás. A saját nemhez való vonzódás pedig minden embernél kiverte volna a biztosítékot.

Közelebb fészkeltem magamat hozzá, szaglójáratomat átjárta az illata, a vanília és a méz kellemes elegye. Az isteni illatot, azonban elnyomta valami kesernyés, valami fémes. A vér illata. Két elvakult tekintet, két vértől mocskos száj és áll. A férfi és a hajdani asszisztens arca az agyamba égett, képtelen voltam szabadulni az érzéstől, hogy az igazgatóság csúnyán átvert.

Élet a halál után? Lehetséges. De funkciók nélkül és érzelmek hiányában csak üres porhüvelyek vagyunk. És kezdett az az érzésem lenni, hogy pont ezeket a lelketlen és agresszív lényeket kellett előállítanom a kormány számára.

Úgy döntöttem, hogy pontot teszek az ügy végére.

3.

Visszamerültem az álmaimba, majd puha ölére hajtottam a fejem és átadtam magam a meséinek. Megjelent előttem Angelina hófehér bőre, vörösre mázolt telt ajka és a bogárnyi nagyságú kék szeme. Ujjaimmal óvatosan végigsimítottam a bőrét, fedetlen kebleit és lapos hasát. Ágyékát egy vékony lepel takarta, amin a nap közbenjárásával átsejlettek izmos és kecses lábai. Tökéletes volt és hozzám tartozott.

Emlékszem a napra, amikor megismerkedtünk. Frissen diplomázott laboránsként kezdtem az intézetben, nem ismertem senkit, amatőrként ügyetlenkedtem a profik között. Angelinával a portán futottam össze. Testét fekete overall takarta, az oldalára két pisztoly volt felerősítve, számomra ismeretlen oknál fogva. Szikrázóan kék tekintete az enyémbe mélyedt, aminek következtében rögtön elöntött a forróság. Akkor még nem tudtam, hogy ő is hasonlóan érzett.

Egyre gyakrabban futottunk össze az ebédlőben és a laboromban is látogatásokat tett különböző ürügyek mögé bújva. Sokat beszélgettünk, nevetgéltünk, munka után beültünk kávézni, majd áthívtam magamhoz filmet nézni. Az elején még feszengve ültünk egymás mellett, majd Angelina hozzám hajolt, és egy apró csókot lehelt a számra. Zavartan pislogtam rá, majd viszonoztam a kedvességét.

Azóta eltelt két év és egy harmonikus párkapcsolat résztvevői vagyunk. Parázs vitáink ritkán vannak és akkor is hamar kibékülünk. Hirtelen éles csengés hasított a rózsaszín felhők világába. Felriadtam és koncentrálni próbáltam. Az éjjeliszekrényen heverő telefonom vadul rezgett, álmosan utána kaptam, majd beleszóltam.

− Igen?

− Jó napot Miss Mikhailov! – csendült fel egy férfi hang a vonal másik oldalán − Remélem nem zavarom.

− Megtudhatnám kivel beszélek? – tettem fel a kérdést fáradtan.

− Andrzej Szothowski vagyok, az alelnök.

Hirtelen felültem az ágyban, elkerekedett szemekkel, kapkodva beszélni kezdtem.

− Elnézését kérem uram, miben segíthetek?

− Ha megkérhetem be tudna fáradni a laborba? Nagyon fontos lenne.

Még mielőtt válaszolhattam volna, letette a telefont. Értetlenül bámultam magam elé, az idegesítő sípolás a fülemben dübörgött.

Hogy addig se unatkozzatok :) Érettségi után jön Az őrület ára folytatása, de addig is néhány részlet egy új regényemből: ZombiZ :)

1.

A mennyezeten idegesítően villódzott egy lámpa, amikor a férfi fölé hajoltam. Szólnom kell Dimitrinek, hogy cseréljen benne izzót vagy üsse ki. Bármit csak ne pislákoljon. Ujjaim kecsesen markolták a szikét, az éles penge könnyedén siklott az előttem heverő halott férfi bőrén. A verejtékcseppek apró gyöngyök formájában ültek meg a homlokomon, a mesterséges fénynek köszönhetően forróság öntötte el a testemet.

Csak sikerüljön − lüktetett bennem a gondolat. Megfeszültem a koncentrációtól, de a gépek még mindig nem mutattak reakciót. Az agyműködés teljesen leállt, a szív nem lüktetett, a szervek funkciójukat vesztették. Zsinórok kusza hálózata tapadt a férfi bőrére, de az a rohadt gép nem akart működni. Ujjaim elengedték a szikét, ami a fémtálcán landolt, majd fáradtan a közeli székbe ültem.

Kimerülten a falon lógó órára néztem. Halvány, kiábrándult mosollyal megállapítottam, hogy lassan huszonnégy órája talpon vagyok és dolgozok. Éljen a munkamorál! Lecsavartam az ásványvizes palack kupakját és mohón kortyolni kezdtem a hűs szomjoltót. Lábaimat magam után vonszolva átmentem a szomszédos szobába, majd a tükrös falon keresztül elmerengve bámultam a kísérleti alanyomat. Bőre kékes fényben játszott, fekete szőrzet borította az arcát. Halott volt és mozdulatlan. A francba. A plafonon lógó lámpa pedig még mindig pislákolt.

Ajtó nyílt a boncteremben. Kisvártatva egy fiatal ázsiai arc jelent meg a résben. Körülnézett, tekintete undorodva mérte végig az asztalon fekvő delikvenst. Unottan az előttem pirosló gombra könyököltem, majd a mikrofonhoz hajoltam.

− A megfigyelőben vagyok − sóhajtottam kimerülten és hátradőlve várakoztam.

A lány becsukta maga mögött az ajtót, majd sietős léptekkel elindult felém. Az ablakon keresztül figyeltem könnyed, légies lépteit és irigykedtem. Ő biztos kipihenten kezdte a napot.

− Jó reggelt Miss Mikhailov! – köszönt be hozzám magas hangszínén csicseregve.

Ujjaimmal a halántékomhoz nyúltam, majd erőteljes, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdtem. Mára már kezdett sok lenni.

− Inkább jó éjszakát, hosszúra nyúlt a munkaidőm.

Himuro Ayumu fiatal lány volt, mandulavágású szemekkel, sárgás bőrrel és rövidre nyírt éjfekete hajjal. Asszisztensként dolgozott nálunk, többnyire irodai munkát végzett. Csak ne lett volna olyan idegesítően magas hangszíne. Várakozva ráemeltem álmos tekintetemet, de nem vette a lapot.

− Megtudhatnám mi járatban vagy errefelé? − kérdeztem továbbra is megőrizve udvarias hangnememet.

A lány zavartan kuncogni kezdett, lopva a szomszédos teremben fekvő holttestet figyelve.

− Ó, hát persze. Helena küldött, hogy megérdeklődjem a szabadsága pontos időpontját. Ideje lenne már kivennie egy pár napot, mert idén még egyszer sem hiányzott és lassan vége az évnek.

Ezt minden évben sokkoló volt hallani. Még egyszer sem hiányoztál… A munkám már kezdett a nyakamra nőni és az életem egyetlen értelmévé válni. Ezen változtatni kellene.

− Itt még van egy pár napos munkám, de a jövő hetet akkor kivenném − mosolyogtam rá fáradtan.

Himuro biccentett, elhagyni készült a helységet. Az áram hirtelen ment el a zárt, ablaktalan teremben. Mérgesen szitkozódtam egy sort, Dimitri tisztes felmenőit emlegetve, nem túl kedves jelzőkkel megspékelve. A sötétség néhány pillanatig tartott csak. Szerencsére, mert már kezdtem kifogyni a káromkodásokból.

A számítógép halk zümmögéssel indult újra, Himuro pedig ijedt mosollyal a szája szegletében végre kilépett az ajtón. Kedves lány volt, de engem rettentően tudott bosszantani.

Elmerengve kortyolgattam az üveg ásványvizemet, amikor a férfi az asztalon megmozdult. Himuro teljes tudatlansággal vonult el mellette, észre sem véve a beállt változást. Megbabonázva meredtem a holttestre, nem hittem a szememnek. Hát sikerült.

A nevetés kirobbant belőlem. Boldog voltam amiatt, hogy a hosszú évek munkája végre meghozta a gyümölcsét. A férfi ismét megmozdult, majd felült az ágyon. Hihetetlen, hogy azok a rohadt számítógépek még mindig nem jeleznek semmilyen működést.

Himuro csak későn figyelt fel a halott ébredésére, mert a torkára fagyott a sikoly. A férfi megragadta a lány kezét, aki megpróbált kimenekülni a teremből. Magához rántotta. Állkapcsa szétnyílt, hófehér apró fogai mohón kaptak Himuro torka felé. Gyorsan az előttem elterülő irányítópanelhez hajoltam, tenyerem rácsapódott az ajtót lezáró gombra, majd felkaptam a telefonomat.

− Azonnali segítséget kérek a 303-as szobába. A nyolcvanhatos számú kísérleti alany elszabadult! – kiáltottam izgatottan a kagylóba, miközben meredten bámultam a szomszédos szobában történteket.

Az eleven holttest kissé agresszívabbnak bizonyult, mint azt vártam volna. A fogaival kitépett egy darabot az asszisztens nyakából, majd rágcsálni kezdte. Himuro rám vetette utolsó, könnyekkel teli pillantását, miközben a torkához szorította a kezét. A vér vörös folyamként tört elő a sebből, amit a kísérleti alany mohón magába szippantott. Nyelvével felfogta az életadó szirupot, míg a fogaival további darabokat szaggatott ki a rongybabává avanzsált nőből.

Riadtan figyeltem a történteket, de az izgatottság is ott lappangott bennem. Képes voltam életet lehelni egy halott testbe. Az orvoslás megújulásának előfutára vagyok!

Az ajtó hirtelen vágódott ki a teremben, amire a jóllakott élőholtam nem reagált túl kellemesen. Teljesen felbőszülve a belépő alakokra rontott. Himuro teste ekkor már a földön hevert kicsavarodott pózban. Soha nem felejtem el a tekintetét, amely pont rám meredt, tele volt undorral és borzalommal.

A belépő testőrök egyike barna, hosszú haját copfba kötötte, szép, szabályos arcát pikánssá tette az átlagosnál teltebb ajka. Hirtelen összerándult a gyomrom az aggodalomtól. Féltem, hogy baja esik. Az üvegfalnak simultam, tekintetemmel végigkövetve a lány mozgását. Mögötte hárman álltak, fegyvereiket az őrülten tomboló holt gyilkosra fogva.

A kísérleti alany elborult tekintettel, vértől mocskos arccal a testőrökre vetette magát. A körmeit és a fogait használta fegyvernek, a barna szépség ijedten próbálta kivédeni a támadását. Lövés dörrent, majd a holttest szétloccsant agyvelővel hátrazuhant. Remegő kezekkel nyúltam az ajtót megnyitó gomb felé, majd levegő után kapkodva, hevesen kalapáló szívvel kiléptem a vérfürdőbe.

− Jól van kisasszony? – lépett közelebb a testőrlány rémülten.

Képtelen voltam megszólalni. A két holttest szétmarcangolva feküdt a földön alig egy méterre tőlem. Erős fémes szag terjengett a levegőben, a vér mindent elborított. Szám elé szorítottam a kezemet, próbáltam csitítgatni hevesen kalapáló ketyegőmet. A barna szépség az enyémbe mélyesztette világoskék szemeit, majd lopva megszorította a kezemet.

− El kellene szállítanunk a két holttestet – köszörülte meg a torkát az egyik férfi, talán Fermin Minrod.

A lány bólintott, majd halvány mosolyra húzódott a szája és búcsúzólag rám kacsintott. Felkapták a nehéz testeket, majd kicipelték a teremből. Remegő térdeimet megzabolázva a falnak dőltem, próbáltam normalizálni a légzésemet. A csend rátelepedett a helységre, én pedig fáradtan bámultam a kövérre hízott vértócsákat. Sárgás agyvelődarabkák és csontszilánkok terítették be a megfigyelő tükörablakát. Eddig jutottam a vizsgálódásban, amikor éles sikoly hasított a csendbe, én pedig a folyosóra rohantam.

Himuro, a halott asszisztens, eltorzult arcvonásokkal, kivicsorított fogakkal éppen felém tartott. Két testőr feküdt a földön, ketten pedig célozni próbáltak. Földbegyökerezett lábakkal figyeltem a közeledő alakot, amikor nedves folyadék csapódott az arcomba, teljesen beborítva. Rémülten a köpenyemre néztem, majd sokkos állapotban megállapítottam, hogy az imént ismét megmentették az életemet. Vörös mázként lepett el a vér, Himuro élettelen teste alig pár centire hevert a földön. Koponyája a felismerhetetlenségig torzult, körmei alá véres bőrdarabok szorultak.

Összecsukló lábaimnak engedelmeskedve térdre roskadtam, majd amikor minden örömöm és izgatottságom elszállt a felfedezésemmel kapcsolatban, feltettem a legfontosabb kérdést.

Mi a franc folyik ebben az intézetben?

Az Árnylelkek

Ain felöltötte fekete köpenyét, majd kilépett a sátorból, népe közé. Katonái nagy zajt csapva megkísérelték kikötni a felbőszült lovakat, nem sok sikerrel. Az állatok láthatóan nyugtalanok voltak, rúgtak, haraptak és menekülni próbáltak. A lány közelebb lépett a lovakhoz, bal tenyerét feléjük fordította, majd hagyta, hogy az erő átvegye az uralmat felettük. Az állatok egy pillanat alatt megnyugodtak, tekintetükből eltűnt a félelem.

Ain kimerülten az erdőbe lépett, szemei zsákmány után kutattak. Szüksége volt energiára, mert az elmúlt napok démonvadászatai leszívták minden erejét. A bal keze éhesen lüktetett, szomjazta a vért. A tetoválásinda nyugtalanul kavargott a bőrén, éles fájdalmat okozva a lánynak.

A közelben egy szarvas táplálkozott zavartalanul, fel sem figyelve Ain közeledésére. A lány hangtalanul, macskaügyességgel felkapaszkodott egy közeli fára, majd ágról ágra suhanva, megközelítette áldozatát. Az állat folytatta reggelijét, mit sem sejtve sorsáról. Ain felkészült a támadásra, rezzenéstelen tekintettel figyelte a szarvas lomha mozdulatait.

Kecsesen nekilendült és a szarvasra vetődött. Az indák hirtelen kicsapódtak és körülfonták az állat testét. A szem éhesen villant egyet, majd a sötét tetoválásrengeteg a szarvas torkába mart. Vörös vízesésként robbant elő az állat vére, a csápok egyetlen cseppet sem hagytak kárba veszni, mohón szippantották magukba a folyékony életet.

Ain teste görcsbe rándult, szemei kifordultak a helyükről. Egy pillanatra megfeszült a világ, az erdő hangjait magba szippantott az univerzum feneketlen csendje.

A szarvas élettelenül zuhant össze a talajon, Ain pedig ájultan esett mellé.

A sötétség sátrat vert az égen, amikor a lány magához tért. Tenyerében türelmetlenül lüktetett a szem tettre készen, erőtől duzzadva. Ain felkelt a földről, lesöpörte arcáról a ráragadt sárrögöket, majd visszatért a táborba. Alighogy megjelent az erdő szélén, leghűségesebb tanácsadója vágtatott oda hozzá.

− Már aggódtunk magáért, Úrnő. − tisztelettudóan meghajolt a lány előtt.

− Táplálkozni voltam.

− Mondtuk már magának, hogy ne menjen egyedül. Az erdő veszélyes, az Úrnő pedig túlságosan kiszolgáltatott ilyenkor. Egy farkascsorda is képes halálos sebet ejteni magán.

− Nem szeretem a társaságot. Kényelmetlenül érint, ha valaki így lát.

A férfi engedelmesen bólintott, de látni lehetett rajta, hogy nem ért egyet Úrnőjével. Éppen távozni készült, amikor Ain megállította.

− Ahmed! − a férfi kíváncsian megfordult, szolgálatra készen, hűséges kiskutyaként várakozott, parancsra várva. − Démoni aktivitást érzékeltem a környéken. Nézzetek körül, nehogy baj legyen belőle.

Ahmed meghajolt, majd tőrét megragadva eltűnt a sátrak között.

Ain a katonáihoz lépett, akik a tűz köré gyűlve melegedtek. A lány szótlanul letelepedett az egyik farönkre. Próbált felmelegedni, kiűzni a testéből a táplálkozás okozta jeges fájdalmat. A tetoválásinda jóllakott macskaként dorombolt a karján.

Még kislány volt, amikor megszerezte különleges képességét. Azóta sem tudta eldönteni, hogy áldásként vagy átokként tekintsen rá. Az erő önálló lényként élt benne, vérre szomjazva kínozta őt és lassan teljesen elemésztette. Népe istenként tekintett rá, ugyanis a sötét erő több száz év után először jelentkezett az Árnylelkek uralkodói között.

Apja képtelen volt elfogadni az ősi lelkek akaratát, lánya feltörekvését és a nép követelését. Fiatal volt még, ereje teljében lévő férfi, aki nem szándékozott lemondani uralkodói státuszáról egy kamaszlány miatt. Ain kénytelen volt megölni őt és elfoglalni a helyét a Tanácsban és a népe fölött. Az erő, amely irányította, nem hagyta nyugodni, addig égette és marcangolta belülről, amíg nem cselekedett.

Apja feje a porba hullt, lelkének egy részét pedig magába szippantotta a szem, mely ősi lelkek erejéből táplálkozott. Több ezer évnyi emlék kavarodott a lány fejében, néha az őrület határára sodorva Aint. Ősi démonvadászok voltak, kik megtisztították Föld Anya testét a mocskos kórságtól. A két világ közötti egyensúlyért voltak felelősek, nem engedhették, hogy akár egyetlen démoni lény is hosszabb ideig tartózkodjon a Földön.

Apja uralkodásának az idején egy hiba csúszott a rendszerbe, a sötét erő is akkortájt jelentkezett a lánynál.  Egy démoni teremtmény szabadon garázdálkodott és képtelenek voltak visszatoloncolni a saját világába.

Nem olyan régen az erő felbőszült, szinte lenyúzta Ain bőrét. A lény a közelében tartózkodott, megtámadta és a földre döntötte a lányt. Azóta nem nyughatott, ősei lelke bosszúra szomjazott, szinte felégette belülről.

Tudta, a zsigereiben érezte, hogy a kastélyban látott vörös hajú lány a kulcs. A démoni lény mellette bukkant fel először és az élete árán védte. Ez most más volt, mint eddig. A erő, a sötét ködszerű lény erősebbnek bizonyult, mint az Árnylelkek ereje. A szem szinte megbénult a közelében.

Meg kellett keresnie a lányt és végeznie vele.

A sátortábor hirtelen bolydult fel. Éles sikolyok és harci kiáltások töltötték be a tisztást. Ain, kezébe kaparintotta a Szent tőrt, melyet boszorkánymesterek vére erősített, majd kifutott a felfordulás helyszínére.

Fekete köd telepedett a tisztásra, katonák halálsikolya verődött vissza a fákról. Az erő előbb szárazra szívta az embereket, majd szétaszalódott testüket könnyedén a tűzre vetette. Ain vaktában az alaktalan lénybe döfte a tőrt, aki erejét vesztve lassan emberi formát öltött.  

Idősödő férfi arc bontakozott ki a ködből, őszülő haját szoros copfba fogva. Tekintete tüzes volt és emésztő. A lány nem engedte, hogy hatalmába kerítse a lény hipnotikus tekintete, kezét meglendítve vetődött a démon felé. Az indák korbácsszerűen kicsaptak, majd a férfi köré csavarodtak. A szem pupillája kitágult, az ősi erő lecsapott. Először a démon karját tépte le, a spriccelő vért, hálás kutyaként nyaldosta a földről. A következő támadási pont a férfi gyomra volt, a démonok ugyanis ide gyűjtik a táplálkozásukból − emberi testrészekből − származó energiát. Az inda könnyedén kitépte a hasi részt, a belek és a félig megemésztett hús- és csontdarabok a földre zúdultak. Ain a magasba ugrott, tőre ismét lecsapni készült. Az őszülő fej a porba hullt, eltorzult arcvonásai továbbra is megőrződtek a csonka testrészen.  

A lány elgyengülten összerogyott, a szem pedig elégedetten villogott. Ain érezte, hogy az erő kezd túlnőni rajta, az életét szipolyozva lassan elemészti őt.

Pontot kell tennie az ügy végére és kijavítania apja hibáját. A démonnak el kell pusztulnia és akkor talán az erő is távozik. 

Iskola a szigeten (4.)

Másnap reggel Janice kialvatlanul ébredt. Az új környezet áloműzőként hatott rá. A nap folyamán elkezdődnek az óráik, ez is okozott némi izgatottságot a fiatal lánynak.

A szomszédos ágyon Hedwig is mocorogni kezdett, szemeit próbálta nyitva tartani. A nappaliban élénk beszélgetés folyt, a többiek frissebbnek és élénkebbnek tűntek a két barátnál.

Janice kikászálódott az ágyból, majd gyűrött arccal, pizsamában kivonult a többiekhez. Estelle becsmérlő pillantással köszöntötte. Nem vette jó néven Mike elutasítását és ezt a lány közbenjárásának tulajdonította.

Janice bevonult a fürdőszobába, ahol már Lea végezte napi tisztálkodását.

− Jó reggelt! − köszönt a lány vidáman, majd folytatta a fogmosást.

− Jó reggelt! − viszonozta Janice, levetve a ruháit.

Beállt a zuhany alá és megengedte a vizet. Hamarosan Hedwig és Niamh is csatlakoztak a társasághoz, míg előbbi morcos volt a fáradtságtól, addig Flaherty izgatottan csacsogott.

− Már alig várom, hogy elkezdődjenek az órák. Szomjazom a tudást.

− Jó neked. Én még szívesen visszatérnék legjobb barátomhoz, az ágyhoz. − dörmögte Hedwig, majd meglocsolta arcát egy nagy adag vízzel.

− Ne legyél negatív. − nevetett Janice, miközben törülközőt csavart maga köré. − Legalább találkozhatsz a kedvenc ikerpároddal.

Hedwig telibe prüszkölte a tükröt, majd sértődöttséget színlelve barátjához vágta fogkeféjét.

− Te olyan hülye vagy! − mosolyát azonban nem tudta sokáig palástolni.

Kinyílt az ajtó, majd Estelle lépett be rajta.

− Lustaságok, ha már nem tudtatok időben felkelni, akkor legalább ne trécseljetek órákat a fürdőszobában. Lekéssük a reggelit.

A lány dorgáló hangja megtette a hatását. A négy diák villámgyorsan összeszedte magát és végre levonultak az étkezőbe.

Mike kalimpálva jelezte hollétét, a lányok pedig letelepedtek mellé. Scott idegesítő mosollyal fogadta Janice-t, aki mérgesen bevetődött a szemben lévő helyre.

− Sietnünk kell, az első óránk történelem, és a tanár nem kedveli a későket. − szólalt meg Mike.

− Honnan tudjátok az órarendet? − nézett Hedwig megütközve a fiúra.

− hahó elvarázsolt hercegnőim! Az előcsarnokban már ki vannak függesztve az órák.

− Mintha tudnom kellett volna − válaszolt vörösödő arccal a lány.

− Tegnap elmondták vacsora után. Talán nem a mentorunkra kellett volna csorgatnotok a nyálatokat.

− Ezt kikérem magamnak! − csattant fel felháborodottan Janice.

− Tudom, a te szíved Bow man-é. − Mike gúnyosan ejtette ki a fiú nevét, mire Scott prüszkölve felnevetett.

Mielőtt még bármit válaszolhatott volna Janice, megjelent az említett és Janice mellé telepedett.

− Jó reggelt hercegnő! − apró csókot lehelt a lány ajkaira, majd lekicsinylő pillantással illette a két fiút.

− Hohó… − tárta szét a karját Scott. − Úgy nézel rám, mintha megerőszakoltam volna a barátnőd.

− A szemeddel már megtetted. − vágott vissza Alex, sötét pillantását a fiúra vetve.

− Azt nem tiltja a törvény. − vigyorgott Scott, lazán hátradőlve a székében.

Bow man eltorzult arccal felpattant, de Janice az utolsó pillanatban elkapta barátját.

− Fejezzétek be, mert szétcsapok közöttetek!

− Milyen tüzes valaki. − Scott a lányra kacsintott, majd folytatta a reggelit.

Az étkezés további része feszült hangulatban telt. Mindenki a tányérjára fordította tekintetét és némán étkezett. A komor társaságot két, újonnan érkezett fiú rángatta ki a mélabúból.

− Mi ez a savanyúság? − nevetett fel Jason, vagy talán Toby? − A végén még depresszióba zuhanok mellettetek.

Hedwig felkapta a fejét az ismerős hangra, majd arcán egy  forró hullám csapott végig, vörös foltokat hagyva maga után.

− Az Úrnőnk is megtisztel minket jelenlétével. − lovagiasan letérdeltek a lány elé, majd egyenként csókot leheltek a kézfejére.

− Ne drámázzatok fiúk! − próbált mérgesen rájuk szólni, de hangjából sütött a zavarodottság.

− Mennünk kellene! − állt fel Alex, megunva a színjátékot.

− Együtt lesz óránk? − kérdezte meglepődötten a lány.

− Kint van az órarend. Nem nézted még meg?

− Nem, nem hallottam tegnap az erre vonatkozó passzust. − mérgelődött Janice, elszégyellve magát. − Na mire vártok? Menjünk már!

   A teremben teljes káosz és hangzavar uralkodott, amikor beléptek. Mike, Scott társaságában letelepedett a hátsó sorba, Estelle kiskutyaként követte őket. Janice, Hedwiggel és másik két szobatársával, hely hiányában, letelepedtek az első sorba. Alig foglalták el a helyüket, megjelent a tanár, táskáját az asztalra vágva.

A férfi negyvenes évei elején járhatott, rövid, ritkuló fekete haját hátranyalva hordta. Vékony arca és kiálló karvalyorra félelmetessé tették.

− Köszöntöm a gólyákat a tanév kezdetén, én Arthur McKinley professzor vagyok.

A diáksereg elnémult, karót nyelve ültek, székeikhez tapasztott hátsóval.

− Kihagynám a nagy szentbeszédeket, ha lehet. A lényeg, hogy nem tűrök az órámon fecsegést és zajongást. A boszorkányok történelme véresen komoly és tiszteletet érdemel. Őseink életükkel fizettek vallásuk felvállalásáért, legtöbbjüket élve elégették, a szerencséseket előtte felakasztották.

Janice nyelt egyet. A téma érzékenyen érintette. Tisztában volt azzal, hogy milyen következményekkel járt az emberi tudatlanság, paranoia és az Istentől való félelem. 

− 1951-ben  eltörölték a boszorkányok ellen hozott törvényeket, majd 2001-ben, hozzáteszem ötven évvel később Massachusetts állam bocsánatot kért a salemi boszorkányper áldozatainak leszármazottaitól. Végre lehetőség nyílt arra, hogy szót emelhessenek saját érdekükben. Azóta viszonylagos békében, felvállalva önmagunkat, szabadon gyakorolhatjuk vallásunkat és használhatjuk az erőnket, a természet ajándékát. Az emberek a mai napig tartanak tőlünk és ferde szemmel tekintenek ránk, mert félnek a képességeinktől, melyekkel évezredeken keresztül gyógyítottuk és segítettük őket. Még mindig azt hiszik, hogy seprűkön lovagolunk és vad orgiákat rendezünk. 

A diákok elmosolyodtak, de ennél hangosabb tevékenységbe nem mertek bonyolódni.

− Pedig tudjuk, hogy ez mekkora badarság. A seprű a termékenységi szertartásunk része, mellyel növekedésre serkentettük a búzát és a kukoricát. Meztelenségünkkel a természet energiáit fogadtuk magunkba és tisztelegtünk Föld Anyánk, Gaia előtt. Hiszen az ember mezítelenül jön a világra. A történelem egy lassú folyamat. Még nem mondható meg előre, hogy az emberiség mikor fogad el minket vagy mikor bízik meg bennünk újra. Az elmúlt száz évben azonban előre léptünk egyet és a haladás útján haladunk döcögve, de egyenesen. És lássuk be, legalább nem üldöznek minket vasvillákkal és lángoló fáklyákkal. De mint minden vallás, a boszorkányság is régebbre nyúlik vissza. Egészen az őskorig.

Tartott egy kis szünetet, amíg kiosztott néhány papírt az osztályban. Barlangrajzok és szobrok képei hevertek Janice előtt, aki közelebbről is megszemlélte azokat.

− Az ősemberek, Föld Anya első, értelmes teremtményei felismerték a természet energiáit és saját céljaikra fordították azokat. Akkoriban több isten létezett, minden természeti jelenséget és állatot isteni tulajdonságokkal ruháztak fel, tehát istennek tartották őket. Mivel zsákmányaik nagy része agancsos állat volt, a vadászat istenét is így képzelték el. A barlangokban állatbőrbe bújva, aganccsal a fejükön játszották el a vadászatot. Ez a módszer ugyanazt a célt szolgálta, mint a barlangrajzok. Úgy tartották, hogy ezzel elkaphatják az állat lelkét, akit után könnyebben levadászhatnak.

A hátsó sorban Scott felnevetett, mire a tanár elhallgatott. Lassan elindult a rendbontó felé, amit az osztály lélegzetvisszafojtva figyelt. Janice megfordult, hogy láthassa a történéseket. Scott halálra vált arccal figyelte a közeledő tanárt, kezei a padba mélyedtek.

− Megtudhatnám mit tart olyan viccesnek, fiam?

A fiú nyelt egyet, majd megszólalt.

− Elnézést tanár úr, nem magán nevettem.

A tanár a pad alá nyúlt, elvette Scott kezéből a papírt és alaposan megvizsgálta.

− Örülnék, ha a zöldfülű diáksereg nem veszélyes démonok idéző formuláival foglalkozna az órámon. Megkérném Mr. Deveney, hogy fáradjon az igazgatónőhöz és mutassa meg neki ezt a papírt.

Scott arca fehérből paprikapirosba váltott, megszégyenülve hagyta el a termet.

− Felhívnám az itt jelenlévők figyelmét, hogy a démonidézés, a megfelelő tanórán kívül, tanári felügyelet nélkül szigorúan tilos. Ennek megszegése azonnali kicsapást és fegyelmi eljárást von maga után.

Janice, Mike-ra sandított, aki próbált eltűnni az asztal alatt. Jordana és Aisa, az emlékek hatására elsápadtak, elfehéredő ujjakkal kapaszkodtak az asztal szélébe.

− Most, ha megengedik, folytatnám az órát.

Az idő további részében síri csend uralkodott a teremben. A diákok a levegővételt is megpróbálták elspórolni, kerülve a további konfliktus helyzetet.

Az óra végét jelző csengő után a diákok szinte kirobbantak a folyosóra. Azonnal csicseregni és méltatlankodni kezdtek. A hirtelen jött zaj szinte fájt Janice-nek, aki hozzászokott a csendhez.

A jó időre tekintettel kimentek az udvarra, hogy friss levegőhöz jussanak a dohos tanterem után. Alex megfogta Janice kezét, majd leültek az egyik padra. Hedwig követte a példájukat és lehuppant a puha főbe, miközben maga mellé dobta tankönyveit. Mike, nem törődve Alex lesújtó tekintetével, letelepedett közéjük.

− Szegény Scott, Miss. Lichteinstein letépi a fejét, ha meglátja a papírt.

− Ha nem lenne ekkora agyalágyult, akkor nem kellene tartani az igazgatónőtől. − szólalt meg Bow man, kivívva Mike gyilkos pillantását.

− Minden diák fantáziáját izgatja a másik világ. A démonok az isteni dimenzió bukott angyalai, létezésük azt igazolja, hogy az isteneik is valósak. Te vagy az agyalágyult, ha nem érdekel a téma és megkérdőjelezem az itt tartózkodásod értelmét is. Nem vagy boszorkánynak való.

Még mielőtt kitörhetett volna a harmadik világháború, Janice elordította magát.

− Elég! Mindketten agyalágyultak vagytok! Úgy viselkedtek, mint két megkergült óvodás. Elegem van már belőletek! Mike a legjobb barátom, viseld el őt Alex!

Mike elégedetten elmosolyodott, de Janice hamar leolvasztotta az arcáról.

− Alex pedig a barátom, a párom, fogadd el Mike és ha nem tetszik, akkor is viseld el, miattam!

A két fiú döbbenten nézte a lányt, aki elégedetten és megkönnyebbülten hátradőlt. Hedwig gúnyos mosollyal méregette a vitázó feleket, majd megtapsolta Janice-t.

− Jól mondod!

A csengő ismét megszólalt, mire összeszedték a holmijukat és bementek a következő órára.

A nap további része eseménytelenül telt. A vacsoránál már Scott is előkerült, arcáról hiányzott a provokáló mosoly. Letörten csatlakozott a társasághoz.

− Mesélj már! − bökte oldalba kíváncsian a fiút, aki falfehér arccal meredt az üres tányérjába.

− Nem szabad máskor ujjat húznom az öreglánnyal. − szólalt meg kisvártatva, megtalálva a hangját. − Úgy leordította a fejemet, hogy vissza kellett ugrasztanom a helyére. Ezek után beosztott Morgana professzor mellé és egész nap démoni hulladékot kellett lapátolnom.

− Démoni hulladékot? − vágott közbe meglepetten Janice, félrenyelve a falatot.

− Amikor egy démon megjelenik a világunkban, a két dimenzió eggyé válik. Az ott felgyülemlett szemét és mocsok pedig a mi világunkban marad.

− Uh… − nyögött fel Hedwig, fintorogva nyelve le a falatot. − Az étvágyam is elmegy tőled.

− Nekem mondod? − élénkült fel Scott − Egész nap állattetemeket, belsőségeket és ürüléket takarítottam.

− Scott, mi ennénk, ha lehetséges. − csattant fel Janice, de az étvágya abban a pillanatban elpárolgott.

− Én felmegyek és alszom egyet. − állt fel Alex, puszit nyomva Janice homlokára. − Holnap találkozunk.

A lány biccentett, majd visszafordult barátai felé.

− Ha végeztetek, mi is felmehetnénk az emeletre.

Lassan összeszedelőzködtek és elindultak a lépcsőház felé. Az emeletre érve bevették a lányok szobáját, majd késő estig beszélgettek.   

Hogy alakul Janice-ék élete az iskolában? Folytatódik a fiúk közötti drámázás? Az első órán betekintést nyerhettek a boszorkányság történelmébe, majd a következő fejezetben az Árnylelkek és Ain Mujah életét olvashatjátok. Ha holnap nagy lesz az érdeklődés és a hozzászólás, akkor a következő fejezetet kedden felteszem :)