Kísérteties éjszaka II.

A lift halkan érkezett meg, majd a hatos gombot megnyomva elindultak felfele. Hedwig remegve támaszkodott a fémszörnyeteg falának, kapkodva vette a levegőt, tekintete vadul cikázott. A lány mindig is rettegett a liftekben, erős klausztrofóbia gyötörte, ami még gyerekkorában alakult ki benne, amikor a bátyja bezárta a pincébe. A sötétség körbeölelte reszkető alakját, a sikoly megállíthatatlanul tört elő ajkai közül. A szülei pár óra múlva találtak rá sokkos állapotban. Azóta az éjszaka, a mindent elborító feketeség az ellensége, a zárt tér pedig a legnagyobb félelme.
A lift egy enyhe lökéssel megállt, az ajtó pedig kitárult. Hedwig hátrányos helyzetével ellentétben szinte kirobbant a parányi helységből. Lee mosolyogva követte. Megkeresték a szobájukat, majd kíváncsian beléptek a lakosztályba.
A plafonról óriási, ragyogó csillár lógott, a falak mellett öt baldachinos ágy foglalt helyet. Hirtelen két elborzadt hang hasított a fülébe.
- De hiszen ez rózsaszín! – Mike és Lee döbbenten, savanyú arckifejezéssel bámulta a feltáruló szobát, dermedten álltak az ajtóban.
És valóban. A falak babarózsaszínűen vibráltak a vakító napsütésben, a baldachin halványlila színben tündökölt. Janice elnevette magát, próbált életet verni két ledöbbent barátjába, beljebb tessékelni őket. Középen egy nagy kandalló foglalt helyet, hatalmas kövekből kirakva, ami régies külsőt varázsolt neki. Halk suttogás lopakodott a lány fülébe, mintha valaki szólította volna. Megrázta magát, nem akarta hallani a különös hangokat, ami már kezdi az őrületbe kergetni. Janice az ablak melletti ágyhoz lépett, majd ledobta a cuccait. Lehuppant a puha bútordarabra, próbált egy kicsit pihenni.
- Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nem tolnánk össze az ágyakat? – csendült fel Hedwig remegő hangja.
Mike felröhögött, mire a lány egy lesújtó pillantást vetett felé. A fiú vigyázzállásba vágta magát, majd intett Lee-nek, hogy lássanak munkához. Már csak fél óra volt vacsoráig, ezért csipkedniük kellett magukat, hogy időben leérjenek. Némi folyadékveszteség után végeztek az ágyak összetolásával, indulásra készen álltak, korgó gyomorral siettek az ebédlőbe. A kastély azonban túlságosan nagynak tűnt, rengeteg útvesztővel, így némi késéssel estek be a vacsorára.

2.

Az ebédlő már tele volt, ismeretlen és ismerős arcok villóztak a mesterséges fényáradatban, méhkasként felbolydult az egész terem. Janice-ék rebegtek egy halk „jó estét”, majd helyet foglaltak a hosszú asztalnál. Velük szemben Jordana és Aisa ült, mellette Mrs. Harolddal. Az utóbbi fekete estélyit viselt, merev állógallérral, szőke haját szoros copfban fogta, arcán savanyú kifejezés ült. Lánya elegáns nadrágkosztümben feszített, elnézve a párost, Janice elszégyellte magát szegényes öltözékét tekintve.
Mrs. Harold nyájasan társalgott egy idős férfival, akit Janice még nem ismert. Ősz haja ritkásan tapadt hófehér koponyájára, rövidre nyírt fekete szakálla elegáns volt és tiszteletreméltó. Aisa fekete spagetti pántos ruhában ült az asztalnál, mély beszélgetésbe merülve Jordanával, tudomást sem véve egykori barátairól. Janice dühösen megrázta a fejét, remélte, hogy nem kerül egy kovenbe a lánnyal.
Az iskolában négy koven van, a Tűz, a Víz, a Föld és a Levegő kovene. Mindenkit az előkészítőn elért eredménye és a tesztek alapján sorolják be, az eredmény az első tanítási napon derül ki. Aisa Janice szemébe nézett, aki gúnyosan utánozta a lány nyalizós gesztusait. Aisa elvörösödött a szégyentől, majd visszafordult Jordanához, hogy tovább folytathassák a beszélgetést.
Hamarosan megérkezett a vacsora, több tucat pincér jelent meg a teremben, kezükön tányérokkal egyensúlyozva. A menü finom volt és ínycsiklandozó, már a látványtól beindult a lány nyáltermelése. Töltött csirkét tálaltak Borelli-módra. Borelli a boszorkányok egyik leghíresebb szakácsa volt, aki tökélyre fejlesztette a fűszerezést, felhasználva minden gyógynövény és biológiai ismeretét.
Miután végeztek a vacsorával, a Mrs. Harold mellett helyet foglaló ősz hajú férfi felállt, megkocogtatta a poharát, majd beszélni kezdett.
- Üdvözlök minden… kedves vendéget a kastélyomban. Örülök, hogy elfogadták… a meghívásomat – kezdte enyhén remegő hangon, néha köhögéssel szakítva meg a mondatot – Körünkben üdvözölhetem többek között Mrs. Amanda Haroldot, aki sokat tesz országunkért és társadalmunkért…
A gyér taps szárnya vesztett madárként pattogott faltól falig, majd teljesen elhalt. Janice arra sem méltatta az idegesítő nőt, hogy felemelje a kezét, így összekulcsolt kézzel provokálóan méregette a triót.
- Mr. és Mrs. Kinget, akik elfogadtatták a fajtánkat az emberekkel – ismét felcsendült a taps, de már erősebben – Miss Sharla Laffny-t, aki a kastélyomat gondozza és segít nekem mindenben. Mr. Bloom sajnos nem tudott eljönni…
A tömeg csalódottan felzúgott, Janice döbbenten figyelte az elkenődött arcokat. Nem is tudta, hogy az apja ilyen népszerű.
- … De elküldte maga helyett a lányát.
Minden tekintet a lányra vetődött, végigmérték tetőtől talpig, aztán megtapsolták. Janice próbált eltűnni az asztal alatt, vörös arccal elbújni a mellette ülő Mike mögött. Jordana felpuffadt arccal irigykedve meredt a lányra, amit Janice egy gúnyos mosollyal viszonzott.
- Mr. Bloom azt ígérte, hogy két nap múlva maga is csatlakozik a társasághoz, de addig még vannak elintézetlen ügyei.
A négy barát megköszönte a vacsorát, majd a távozó tömegbe vetette magát. Ismét fél órán keresztül bolyongtak a folyosólabirintusban, nem tudták hol vannak, valahol a hatodik emeleten járhattak. Minden szobába benyitottak, benéztek, hátha megtalálják a Fehérruhás Lady-t. Két legyet egy csapásra. Hátha megtalálják a szellemet, miközben keresik a szobájukat.
A folyosó végén álló elhagyatott szobában végre célba értek. A kandalló mellett egy áttetsző alak lebegett, tekintete a távolba révedt. A helységben hűvös fuvallat söpört végig, a bútorokat fehér leplek takarták, kísérteties hatást keltve. A szellemkisasszony halkan megszólalt, de a tekintetét még mindig nem vette le a közeli tájról.
- Üdvözöllek boszorkák. Mi szél fújt szerény hajlékomba? – hirtelen megfordult, majd könnyed mozdulattal a szoba másik felében termett.

 Janice döbbenten figyelte az áttetsző alakot, köpni-nyelni nem tudott zavarában. Mit kellene mondani egy halottnak? Belevágni a közepébe és megkérdezni tőle, hogy merre található a Fehérruhás Lady?
- Khm… - köszörülte meg helyette a torkát, majd halk remegő hangon megszólalt – Miért állt az ablaknál? Talán vár valakire?
A szellem lehajtotta bájos fejét, szeméből piszok fehér könny szökött a padlóra.
- A hites uramat várom – válaszolta keserédes hangon, dühös tekintetét az ablakra vetette.
- Csak nem háborúba ment? – csevegett tovább Janice, alaposan felmérve az előtte álló kísértetet.
Egykor szőke haja rendezetten omlott a vállára, hatalmas kerekded szemei alatt sötét karikákat vájt a fájdalom és a halál. Fehér esküvői ruhát viselt, lába csupasz volt, meztelen.
A szellem dühösen megrázta a fejét, amitől jeges szél söpört végig a szobán, eloltva a sarokban álló kandalló tüzét.
- Nem, az én uram elhagyott, hogy a saját véremmel szökhessen meg egy jobb élet reményében. Itt hagytak, elárultak és szemrebbenés nélkül nézték végig a halálomat – keze ökölbe szorult, tekintetében vad düh vibrált.
Janice megelőzve a bajt, gyorsan közbevágott.
- Maga a Fehérruhás Lady? – kérdezte, bár a válasz egyértelmű volt.
A szellem lecsillapodott, kíváncsi tekintettel méregette a lányt és barátait. Janice némi sajnálatot érzett a halottal szemben, tekintete tompa volt, tele fájdalommal és becsapottsággal, ami több száz év után sem hagyta nyugodni, nem hagyta továbblépni. Még mindig várt hűtlen urára, hátha betoppan, és a karjaiba veti magát. Bár Janice biztos volt benne, hogyha a férfi visszatért volna, nem egy szerető feleséget, hanem a bosszúállás angyalát találta volna a házban.
- Igen az vagyok – válaszolt óvatosan, közelebb lebegve a lányhoz – Mégis ki kérdezi?
- Janice Bloom vagyok és Morgana küldött magának egy fontos üzenetet.
- Janice Bloom? Rita Bloom lánya? Ez nagyon érdekes – kóstolgatta a szavakat, tekintete elmerengő volt, némi aggodalom csillogott benne – És Morgana pont téged küldött?
- Maga ismerte az anyámat? – csapott le Janice a szellemre, szemében a döbbenet és a kíváncsiság elegye örvénylett – Honnan tudja ki vagyok? Mi köze van az anyámhoz?
A Fehérruhás Lady csendre intette a lányt, az arcára kiköltözött az értelem, majd egy mindentudó mosollyal a szája szegletében Janice mögé suhant.
- Mit üzent Morgana? – kérdezte kíváncsian, gondosan kerülve a lány tekintetét. Janice kérdései fölött átsuhant, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
- Hogy visszatértek az árnylelkek – nyögte ki fogcsikorgatva a lány, miközben a szívében egy fekélyes seb tátongott, az üresség és titkok kiütéssel győzedelmeskedtek felette. Nem értett semmit és az előtte álló kísértetnek esze ágában sem volt felvilágosítani az életével kapcsolatban.
A Fehérruhás Lady a mondat után ijesztően elsápadt, még hófehér áttetsző alakján is lehetett látni a változást. Arca elkomorult, fiatalos arcáról eltűnt a báj, hogy átadja a helyét az öregítő aggodalomnak.
- Most menjetek – intett a négy fiatalnak, miközben próbált nyugodt maradni.
- De hát… -kezdte Janice, mire a szellem dühösen felcsattant, alakja megnőtt, tekintete vörösen vibrált.
- Azonnal hagyjatok magamra! – üvöltötte a szobába, a négy barát pedig kimenekült a helységből.