2012. május 22., kedd

Borús napok


Már két hete jártak iskolába, de Janice nem tudott ráérezni a gyógyítás tudományára. Folyton-folyvást összetévesztette a növényeket, összekutyulta a kenőcsöket és széttörte az üvegedényeket. Számára minden növény zöld volt és levelektől roskadozó. Nem véletlenül került a Tűz kovenjébe. Ha annyi érzéke lett volna a gyógyításhoz, akkor a Föld csoportba kerül. Hozzanak neki démonokat és szellemeket, azokkal könnyedén elbánik. Persze ez csak könnyelmű gondolat volt, hiszen még nem találkozott velük szemtől szemben. Eltekintve nyári kalandjuktól.
Bosszankodva söpörte össze a lombik darabjait. Sikerült túlhevítenie a főzetet és az egész kulimász a földön landolt. Kezdhette elölről az egészet, ráadásul vakarhatta fel a padlóról az odakozmált, darabos, valaha növényi eredetű anyagot. Mellette Hedwig visszafogottan kuncogott, természetesen neki minden könnyedén ment. A főzete szép zöld színű volt és halkan fortyogott. Egyedül Lee hajolt le hozzá, hogy segítsen takarítani, míg két legjobb barátja összetartóan mulatott rajta.
Az üvegdarabok összesöprése közben Janice elvágta az ujját, mire kövér vércseppek kezdtek gyülekezni a hófehér bőrfelületen. A lány halkan felszisszent a fájdalomtól, mire a tanár mellé sétált.
− Miss Bloom, kérem fáradjon az asztalomhoz.
Janice kedvetlenül feltápászkodott a földről, majd a tanár után sétált. Greta Garside, harmincas évei elején járhatott, sötétszőke haját szoros copfba kötve hordta. Garside tanárnő a gyógynövény órát tartotta és az iskola kertjét gondozta. A kemény munka a kezét is megviselte, tenyere érdes volt és sáros. Gyorsan megmosakodott az asztal szélén álló mosdó fölött, majd Janice felé nyújtott egy apró tégelyt.
− Kend be vele a sebet, meglátod hamarabb gyógyul. Mr. Cambell! − a tanárnő Lee-re nézett, aki ijedten összerezzent. − Takarítsa fel a maradék üvegszilánkot a földről.
Janice engedelmesen a sebre kente a kenőcs egy részét, majd elindult az asztala felé, amikor a tanárnő megállította.
− Miss Bloom, megtudná nekem mondani, hogy milyen növényeket használhatunk sebhegesztőként?
A lány nyelt egyet, segélykérő pillantását társaira vetette.
− Nem? Valaki?
Az első sorban egy tejfelszőke hajú lány feltette a kezét.
− Miss. Verlaine?
− Sebhegesztőként használhatunk Baldriánt, Csikófarkfüvet, Ezerjófüvet, Fekete nadálytövet, Körömvirágot, Közönséges gyíkfüvet, Macskagyökeret, Orvosi tisztes-füvet, Orvosi zilizt, Örökéletfüvet és Úti- vagy Bolhafüvet.
− Köszönöm Miss Verlaine. Miss Bloom, visszamehet a helyére és vigyázzon magára.
Janice arcát elöntötte a forróság, vörösben játszó arccal visszakullogott az asztalához. Mike, mellé osont, majd a fülébe súgta.
− Miss Bloom vigyázzon magára.
Janice dühösen a fiú gyomrába bokszolt, aminek eredményeképpen az asztalon álló üres lombik egyensúlyát vesztve öngyilkosságot készült elkövetni. A lány utána kapott, szerencsére sikerült megmenteni az eszközt a csúfos haláltól.
Az óra további részében nem történt semmi érdekes. Janice próbált mindenfajta ügyetlenkedést mellőzve dolgozni, ami többé kevésbé sikerült is. A főzete elkészült, bár nem lett a legtökéletesebb. Hedwig büszkén vitte a tanári asztalhoz a saját remekművét, míg Lee kissé pironkodva tette ugyanezt. Az óra végét jelző kürtszó után a diáksereg szétszéledt, a négy barát pedig az ebédlőbe vonult.


Sötéten kavargott az erdő, a fákat hol lágyan, hol erőszakosan tépte a feltámadó szél. Az avar sejtelmesen suttogott, mikor a lány magához tért. Óvatosan felemelkedett, puha takaróját levetette. Vörösen lángoló tekintete felmérte környezetét, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Otthon volt.
Ujjai lágyan simogatták a növényzetet, tüdeje mohón szippantotta magába az erdő illatait. A szél erőszakosan letépte róla csuklyáját, a lány pedig nem ellenkezett. Libabőrt festett bőrére a hűvös éjszaka, mégsem reszketett. Meztelen talpai felszabadultan szippantották magukba a föld energiáit, feltöltődve lépdelt a puha avaron.
Hamarosan megjelent. Törékeny alakja először csak felsejlett a távolban, majd kibontakozott a hold sugarainak ölelésében. Szemei vörösen izzottak, vonásai lágyak voltak, mégis félelmetesek. Sápadt bőrét sárgára festette a hold fénye, testére pergamenszerűen tapadt a bőre. Óvatosan a lányhoz lépkedett, majd magához szorította földi élete gyümölcsét.
− Már vártalak. − Hangja erőtlen volt. Szinte suttogva ejtette ki a szavakat.
A lány bólintott, képtelen volt megszólalni. Minden este reménykedve hajtotta álomra a fejét, látni, érezni és hallani akarta az anyját. A nő minden látogatása alkalmával kellemesebb képet festett. Tekintete értelmet tükrözött, felismerte a lányát és ez boldogsággal töltötte el Janice-t.
− Viharfelhők gyülekeznek felettünk. − Tekintete elmerengve pásztázta az eget. A csillagok élesen ragyogtak a sötétségben, sértődötten figyelve a két alakot. Felhőnek nyoma sem volt a környéken. − Sötét erők mozgolódnak a Földön és a véredet akarják.
Janice meglepődötten hátralépett. A vérét akarják? Mégis kinek árthatott? Eszébe jutott a kastélyban látott fiatal lány, a kezén morajló tetoválásindával együtt. Öld meg! − a parancs olyan élesen hasította a tudatába, hogy megingott tőle. Egy ismeretlen erő, egy ideg erő volt aznap az alagsorban. Nem ismerte, nem tudta, hogyan védekezhetne ellene, de a ködszerű lény megmentette az életét.
− Te voltál. − jelentette ki, anyjára vetve értetlen tekintetét.
Mrs. Bloom megrázta a fejét.
− Nem. A tanács a segítségedre sietett. Nem avatkozhattam közbe, mert számkivetett vagyok számukra. Megmentettek, mert ők így akarták. Szükségük van rád, de a türelmük nem végtelen.
− A türelmük? Mégis mire várnak? Miért pont én? Mit tudok én, amit mások nem?
Mrs. Bloom elmosolyodott. Ez a mosoly azonban nem az őrület terméke volt, hanem a mindentudásé.
− Idővel mindent megtudsz.
− Miért nem most? Ha az életemre akarnak törni, akkor igenis jogom van tudni az okokat. Jöjjön ide a tanács és mondja a szemembe! − Janice hangja elvékonyodott a felháborodottságtól, az utolsó szavakat szinte sikítva ejtette ki. − Köze van a szememhez? Mégis miért nézek így ki? Miért követnek ezek a titokzatos idegenek?
Hat csuklyás alak kezdett kibontakozni az erdőből. Tekintetük dühösen és vörösen izzott. Kezeiket felemelték, mire az anya elhalványodott, majd eltűnt a sötétségben. Janice sikítva kapott utána, mindhiába.
− Vissza kell térned a valóságba. − szólalt meg az egyik alak, de a szája mozdulatlan maradt. − Veszély leselkedik rád, el kell pusztítanod a sötét erőt.
− Milyen sötét erőt? − Janice hisztérikusan támadt a hatosfogatra. − Egy tizennyolc éves lány vagyok, még nagykorúnak sem nevezhető. Most kezdtem az iskolát, gyenge vagyok, semmihez sem értek. Mégis, hogy pusztítsak el valamit, amit nem is ismerek.
− Már találkoztál vele.
− Na igen, és legjobb tudomásom szerint ti mentettetek meg tőle.
A csuklyás alakok halványodni kezdtek, ahogyan az erdő is. Janice dühösen rájuk kiáltott.
− Ne hagyjatok itt! Válaszoljatok!
Az erdőt elnyelte a sötétség, a lány pedig levegő után kapkodva tért magához. Az éjszaka hűvöse az arcába mart, egyetlen vékony pólóban reszketett az iskola egy ismeretlen pontján. 

Nincsenek megjegyzések: