Már két hete jártak iskolába, de Janice nem tudott ráérezni a gyógyítás tudományára. Folyton-folyvást összetévesztette a növényeket, összekutyulta a kenőcsöket és széttörte
az üvegedényeket. Számára minden növény zöld volt és levelektől roskadozó. Nem
véletlenül került a Tűz kovenjébe. Ha annyi érzéke lett volna a gyógyításhoz, akkor
a Föld csoportba kerül. Hozzanak neki démonokat és szellemeket, azokkal
könnyedén elbánik. Persze ez csak könnyelmű gondolat volt, hiszen még nem
találkozott velük szemtől szemben. Eltekintve nyári kalandjuktól.
Bosszankodva söpörte össze a
lombik darabjait. Sikerült túlhevítenie a főzetet és az egész kulimász a földön
landolt. Kezdhette elölről az egészet, ráadásul vakarhatta fel a padlóról az
odakozmált, darabos, valaha növényi eredetű anyagot. Mellette Hedwig
visszafogottan kuncogott, természetesen neki minden könnyedén ment. A főzete
szép zöld színű volt és halkan fortyogott. Egyedül Lee hajolt le hozzá, hogy
segítsen takarítani, míg két legjobb barátja összetartóan mulatott rajta.
Az üvegdarabok összesöprése
közben Janice elvágta az ujját, mire kövér vércseppek kezdtek gyülekezni a
hófehér bőrfelületen. A lány halkan felszisszent a fájdalomtól, mire a tanár
mellé sétált.
− Miss Bloom, kérem fáradjon az
asztalomhoz.
Janice kedvetlenül
feltápászkodott a földről, majd a tanár után sétált. Greta Garside, harmincas
évei elején járhatott, sötétszőke haját szoros copfba kötve hordta. Garside
tanárnő a gyógynövény órát tartotta és az iskola kertjét gondozta. A kemény
munka a kezét is megviselte, tenyere érdes volt és sáros. Gyorsan megmosakodott
az asztal szélén álló mosdó fölött, majd Janice felé nyújtott egy apró tégelyt.
− Kend be vele a sebet, meglátod
hamarabb gyógyul. Mr. Cambell! − a tanárnő Lee-re nézett, aki ijedten
összerezzent. − Takarítsa fel a maradék üvegszilánkot a földről.
Janice engedelmesen a sebre kente
a kenőcs egy részét, majd elindult az asztala felé, amikor a tanárnő
megállította.
− Miss Bloom, megtudná nekem
mondani, hogy milyen növényeket használhatunk sebhegesztőként?
A lány nyelt egyet, segélykérő
pillantását társaira vetette.
− Nem? Valaki?
Az első sorban egy tejfelszőke
hajú lány feltette a kezét.
− Miss. Verlaine?
− Sebhegesztőként használhatunk
Baldriánt, Csikófarkfüvet, Ezerjófüvet, Fekete nadálytövet, Körömvirágot,
Közönséges gyíkfüvet, Macskagyökeret, Orvosi tisztes-füvet, Orvosi zilizt,
Örökéletfüvet és Úti- vagy Bolhafüvet.
− Köszönöm Miss Verlaine. Miss
Bloom, visszamehet a helyére és vigyázzon magára.
Janice arcát elöntötte a
forróság, vörösben játszó arccal visszakullogott az asztalához. Mike, mellé
osont, majd a fülébe súgta.
− Miss Bloom vigyázzon magára.
Janice dühösen
a fiú gyomrába bokszolt, aminek eredményeképpen az asztalon álló üres lombik
egyensúlyát vesztve öngyilkosságot készült elkövetni. A lány utána kapott,
szerencsére sikerült megmenteni az eszközt a csúfos haláltól.
Az óra további
részében nem történt semmi érdekes. Janice próbált mindenfajta ügyetlenkedést
mellőzve dolgozni, ami többé kevésbé sikerült is. A főzete elkészült, bár nem
lett a legtökéletesebb. Hedwig büszkén vitte a tanári asztalhoz a saját
remekművét, míg Lee kissé pironkodva tette ugyanezt. Az óra végét jelző kürtszó
után a diáksereg szétszéledt, a négy barát pedig az ebédlőbe vonult.
Sötéten
kavargott az erdő, a fákat hol lágyan, hol erőszakosan tépte a feltámadó szél.
Az avar sejtelmesen suttogott, mikor a lány magához tért. Óvatosan felemelkedett,
puha takaróját levetette. Vörösen lángoló tekintete felmérte környezetét, majd
megkönnyebbülten felsóhajtott. Otthon volt.
Ujjai lágyan
simogatták a növényzetet, tüdeje mohón szippantotta magába az erdő illatait. A
szél erőszakosan letépte róla csuklyáját, a lány pedig nem ellenkezett.
Libabőrt festett bőrére a hűvös éjszaka, mégsem reszketett. Meztelen talpai
felszabadultan szippantották magukba a föld energiáit, feltöltődve lépdelt a
puha avaron.
Hamarosan megjelent.
Törékeny alakja először csak felsejlett a távolban, majd kibontakozott a hold
sugarainak ölelésében. Szemei vörösen izzottak, vonásai lágyak voltak, mégis
félelmetesek. Sápadt bőrét sárgára festette a hold fénye, testére
pergamenszerűen tapadt a bőre. Óvatosan a lányhoz lépkedett, majd magához szorította
földi élete gyümölcsét.
− Már
vártalak. − Hangja erőtlen volt. Szinte suttogva ejtette ki a szavakat.
A lány bólintott,
képtelen volt megszólalni. Minden este reménykedve hajtotta álomra a fejét,
látni, érezni és hallani akarta az anyját. A nő minden látogatása
alkalmával kellemesebb képet festett. Tekintete értelmet tükrözött, felismerte
a lányát és ez boldogsággal töltötte el Janice-t.
− Viharfelhők
gyülekeznek felettünk. − Tekintete elmerengve pásztázta az eget. A csillagok
élesen ragyogtak a sötétségben, sértődötten figyelve a két alakot. Felhőnek
nyoma sem volt a környéken. − Sötét erők mozgolódnak a Földön és a véredet
akarják.
Janice meglepődötten
hátralépett. A vérét akarják? Mégis kinek árthatott? Eszébe jutott a kastélyban
látott fiatal lány, a kezén morajló tetoválásindával együtt. Öld meg! − a parancs
olyan élesen hasította a tudatába, hogy megingott tőle. Egy ismeretlen erő, egy
ideg erő volt aznap az alagsorban. Nem ismerte, nem tudta, hogyan védekezhetne
ellene, de a ködszerű lény megmentette az életét.
− Te voltál. −
jelentette ki, anyjára vetve értetlen tekintetét.
Mrs. Bloom
megrázta a fejét.
− Nem. A
tanács a segítségedre sietett. Nem avatkozhattam közbe, mert számkivetett
vagyok számukra. Megmentettek, mert ők így akarták. Szükségük van rád, de a
türelmük nem végtelen.
− A türelmük?
Mégis mire várnak? Miért pont én? Mit tudok én, amit mások nem?
Mrs. Bloom
elmosolyodott. Ez a mosoly azonban nem az őrület terméke volt, hanem a
mindentudásé.
− Idővel
mindent megtudsz.
− Miért nem
most? Ha az életemre akarnak törni, akkor igenis jogom van tudni az okokat.
Jöjjön ide a tanács és mondja a szemembe! − Janice hangja elvékonyodott a
felháborodottságtól, az utolsó szavakat szinte sikítva ejtette ki. − Köze van a
szememhez? Mégis miért nézek így ki? Miért követnek ezek a titokzatos idegenek?
Hat csuklyás
alak kezdett kibontakozni az erdőből. Tekintetük dühösen és vörösen izzott.
Kezeiket felemelték, mire az anya elhalványodott, majd eltűnt a sötétségben.
Janice sikítva kapott utána, mindhiába.
− Vissza kell
térned a valóságba. − szólalt meg az egyik alak, de a szája mozdulatlan maradt.
− Veszély leselkedik rád, el kell pusztítanod a sötét erőt.
− Milyen sötét
erőt? − Janice hisztérikusan támadt a hatosfogatra. − Egy tizennyolc éves lány
vagyok, még nagykorúnak sem nevezhető. Most kezdtem az iskolát, gyenge vagyok,
semmihez sem értek. Mégis, hogy pusztítsak el valamit, amit nem is ismerek.
− Már
találkoztál vele.
− Na igen, és
legjobb tudomásom szerint ti mentettetek meg tőle.
A csuklyás
alakok halványodni kezdtek, ahogyan az erdő is. Janice dühösen rájuk kiáltott.
− Ne hagyjatok
itt! Válaszoljatok!
Az erdőt
elnyelte a sötétség, a lány pedig levegő után kapkodva tért magához. Az éjszaka
hűvöse az arcába mart, egyetlen vékony pólóban reszketett az iskola egy
ismeretlen pontján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése