A nem kívánt küldetés I.

Pontban nyolc órakor megjelent a fogadóteremben, bűbájos mosollyal az arcán, gipszes lábát kecsesen emelgetve. Nem is volt olyan nehéz, mint gondolta, a lényeg a technika és ezt elég hamar elsajátította. Hála az égnek a magas sarkút megúszta, állapotára tekintettel. Az apja már kellemes csevegésbe mélyedt néhány idősebb emberrel, de amint észrevette Janice-t, döbbent tekintettel magához intette.
A lány engedelmeskedett, nem is lett volna más választása, majd illedelmesen meghajolt az ismeretlenek előtt.
- Mr. és Mrs. Nolen, ő itt az egyetlen lányom, a szemem fénye, Janice Bloom – az apa csillogó szemekkel, büszkén mutatott a lányra.
- Örvendek Janice – hajolt meg az idős férfi, majd kezet csókolt neki.
Janice erőltetett mosollyal vette tudomásul a gusztustalan gesztust, nem értettem mire jó ez a túlzott udvariasság. Nem gondolkodhatott rajta túl sokáig, mert az apja közelében újabb két vendég jelent meg.
Az egyik fiatal férfi volt, harmincas évei elején járhatott, jóvágású arca kontrasztot alkotott a mellette álló negyvenes boszorkával. Vidáman méregette a tömeget, áradt belőle a jó kedély, átadva belőle a környezetében tartózkodóknak. A nőt már sajnos ismerte, ahogyan a lányát is. Amanda Harold vékony alkata, mesterséges barna és megereszkedett bőre jóval idősebbnek mutatta, mint ami valójában volt. Fekete testhezálló estélyit viselt, szőke haját szoros kontyba fogta. Elegáns volt a maga nemében, de a mellette álló férfi messze nem illett hozzá.
- Üdvözlöm Mrs. Harold, Mr. Bergmann – köszöntötte udvariasan a két vendéget. A nőnek kezet csókolt, a férfival pedig kezet rázott- Janice, gondolom ismered Mrs. Haroldot, ő városunk képviselője és Jordana anyja. Az úr pedig Timothy Bergmann, osztrák miniszterelnök. Hihetetlenül nagy megtiszteltetés, hogy a köreinkben fogadhatom.
- Részemről a szerencse – villantotta ki hófehér fogait a férfi, udvariasan Janice felé biccentve.
Alig tíz perce tartózkodott csak az összejövetelen, de már most vissza kellett fojtania egy ásítást. Pokolian unta magát a sok vénség között. Hamarosan bemutatják az áldozatot az Isteneknek, majd elkezdődik a bál, amin már nem szeretne lent tartózkodni.
- Alex, várjál – csattant egy ismerős, nyafogós hang a tömegből – Hova sietsz?
Janice kíváncsian megpördült a tengelye körül, majd barátságos mosollyal üdvözölte Bow mant. A fiú abban a pillanatban lépett ki egy nagyobb társaságból, mögötte Jordana loholt dühös tekintettel. A lány rózsaszín ruhát viselt, Barbie- babára emlékeztető hatalmas szőrmékkel szegélyezve. Nevetséges látványt nyújtott, de láthatólag nem érdekelte, vagy nem érzékelte az emberek reakcióiból. Anyja és lánya. Le sem tagadhatnák a rokoni kapcsolatot. Mindkettő arcán savanyú kifejezés ült, mereven ragaszkodtak kísérőjükhöz, szinte már piócaszerűen.
Alex Janice-hoz lépett, majd széles mosollyal az arcán csókot lehelt a lány kezére.
- Nagyon csinos vagy ma – szólalt meg, ámulattal vizsgálva az összképet.
- Elég ebből az erőltetett illedelmességből. Már most hányingerem van tőle – vigyorgott a lány, vörösödő fejjel.
Bow man hihetetlenül nézett ki az éjfekete öltönyben. Annyira nem illett hozzá ez az öltözék és mégis milyen jól állt neki. Janice irigykedő pillantásokkal illette a fiút, akinek láthatóan minden ruha jól állt. Fekete öltönynadrágot viselt, fekete inggel, a fehér és fekete kontrasztja szinte már fájón hiányzott a lánynak. Ráadásul Alex-nek fekete haja volt, barna szemekkel, így az összkép ijesztően sötétre sikeredett.
- Nem iszunk valamit? – szólalt meg a srác, majd karon ragadta a lányt és az italpult felé húzta
- Hogy van a lábad? – tekintete aggódó volt és őszinte, két poharat tartott a kezében, az egyiket Janice felé nyújtva.
- Nem túl jól. Úgy érzem magam, mint egy idióta, amire apám óránként felhívja a figyelmemet. Alig várom, hogy levegyék rólam.
- A téli snowboard versenyre meggyógyulsz?
- Persze. Elvileg iskolakezdésre már megszabadulok tőle. Mr. Orelly legalábbis ezt mondta.
- Az szuper – mintha egy kicsit elszomorodott volna, amit Janice nem tudott hová tenni. Valami rosszat mondott?
Még mielőtt megkérdezhette volna, a tömeg elnémult, az apja hosszú sárga köpenyben egy feldíszített oltár mellett állt, kezében egy csokor virággal. A nyár édes illata belengte a termet, Mr. Bloom figyelmeztetően felemelte a kezét, száját szólásra nyitotta.
- Üdvözlök Mindenkit, aki megtisztelt a társaságával ezen a különleges éjszakán – kezdte, a tömeg halkan morajlott körülötte – Megtiszteltetés, hogy a házamban tartjuk ezt a fontos eseményt. Eljött a nap, fejezzük ki együtt a tiszteletünket az Isteneknek.

Úrnőnk és Urunk, köszönet néktek
Mindenért, ami nő a földben.
Növekedjen a termés erősen,
Míg betakarítjuk.
Köszönjük a gyümölcsök ígéretét.
Engedjétek, hogy erőtök bennünk megmaradjon
Most és egész évben.

A tömeg elnémult, majd örömujjongásban tört ki. Az apa az oltárra helyezte a virágcsokrot, majd tisztelettudóan meghajolt előtte.
- Janice beszélni szeretnék veled - szólalt meg Alex, komoly tekintetét a lányéba mélyesztve.
- Gyere velem – intett Bow mannek, majd elindultak egy nyugodtabb hely felé.
Janice a könyvtárszoba mellett döntött, az kényelmes volt, tágas, ráadásul üres. Az ajtó nyikorogva tárult fel előttük, a lány keze a villanykapcsolóra simult, majd egy pillanat alatt erős fény öntötte el a hatalmas termet. A mennyezet három emelet magasságába nyúlt, a fenti szintekre, vékony kanyargós csigalépcső vezetett fel.
Az apja szenvedélyes gyűjtő, a könyvek legszélesebb választéka található meg a polcain. Janice szeretett ide elbújni és belemélyedni az ódon könyvek dohos szagába és idegen szavaiba.
Léptei hangosan koppantak a lépcsőn, Alex engedelmesen követte, miközben tátott szájjal bámulta az elé táruló látványt. A lány végül megállapodott a középső szinten, majd könnyedén egy puha kanapéba vetette magát. Tekintete hívogató volt, így hamarosan Alex is csatlakozott hozzá. Egymás mellett ültek, miközben túllicitálták egymást vigyorgás terén. Végül a lány törte meg a csendet.
- Beszélni akartál velem – váltott komolyabb hangnemre.
Alex elszakította pillantását a lány hófehér bőréről, vágyának láthatatlan kezeit visszahúzta Janice testéről, nem szerette volna, ha elterelik a figyelmét. Megköszörülte a torkát, majd félénken megszólalt.
- Egy nagyon fontos dologról szeretnék veled beszélni, vagyis inkább egy fontos dologra szeretnélek kérni.
Janice elvörösödött, nem tudta mit szeretne neki mondani a fiú, de ötletei lettek volna.
- Már tegnap is akartam mondani, de akkor… nem tudtam.
A lány tisztán emlékezett az éjszakára, de nem akart róla beszélni, mert még ő maga sem értette igazán. Érezte a vörösen villogó szemek fenyegetését, minden ízében érezte a pusztító energiát, ami elszipolyozza minden erejét. Kínosnak érezte, hogy mindez pont Alex Bell szeme láttára történt, de már nem tudta visszapörgetni az időt. A nap folyamán egyszer sem jutott eszébe a vörös szempár, ami pontos mása volt az övének, talán azért mert próbálta elnyomni magában. Furcsa érzés volt, mintha egy ismeretlen erő hívogatta volna magához, de a lányban volt annyi lélekjelenlét, hogy ne engedjen a gonosz csábításnak.
Sejtette, hogy ez csak a kezdet volt, a formátlan erő csak próbálgatta hatalmát és mivel látta, hogy nem válik be, később erőszakosabb fegyvereket fog bevetni ellene.
Janice megrázta magát, egyúttal kiverve a fejéből a baljóslatú gondolatokat.
- Mit szerettél volna mondani? – tért rá a lényegre, ügyesen kikerülve a kínos részleteket.
- Gondolom tudod, hogy én is indulok az idei versenyen.
- Valahogy éreztem – biccentett a lány.
- Szeretném, ha te lennél a társam a páros számban – nyögte ki félénken, tekintetével Janice arcát fürkészve.
A lány elkomorult. Akárhogy is szeretett volna egy csapatban versenyezni Bow mannel, neki már meg volt a saját társasága, a saját emberei. Egész nyáron ezzel foglalkoztak Mike-kal, nem fogja cserbenhagyni, csak azért mert fülig bele van zúgva Alexbe.
- Nem – jelentette ki határozottan, de rájött ez túlságosan elutasítóra sikeredett – Nekem már van egy párom, Mike. És sajnálom, de semmi pénzért nem cserélem le senkire.
Bow man arcáról lehervadt a halvány félénk mosoly, feje paprikapirosba váltott, kezei ökölbe szorultak.
- Már megint Mike – sziszegte dühösen – Kezdek hinni a pletykáknak, hogy ti együtt jártok. Állandóan együtt lógtok, a srácot le sem lehet vakarni rólad.
Janice felháborodottan felpattant, gipszes lábán ingatagon állva. Alakja dühösen vibrált, ujjai fenyegetően meredtek a fiú felé.
- Akkor higgyél a pletykás rosszindulatú népségnek, mint amilyen Jordana Harold is. Tudtommal jóban vagytok egymással. Nehogy azt hidd, hogy füttyentesz, én pedig ugrok, mert te vagy Bow man, az iskola császára. Hát nem, én nem olyan lány vagyok. Mike a legjobb barátom és nem fogom megbántani azért, mert neked így tartja a kedved.
Dühösen elviharzott a harmadik emelet felé, ahonnan egy átjárón keresztül eljutott a szobájáig.
Alex döbbenten ült a kanapén, némán szemlélve a lány dühkitörését. Tetszett neki az a tűz, amit a szemében látott lobogni, az a szenvedély, ahogy megvédte azokat, akiket szeret. Habár az már nem tetszett neki, hogy Mike az illető. Érezte, hogy még konkurenciát fog jelenteni neki ez a fene nagy „barátság”.
Szája halvány mosolyra húzódott, még órákon keresztül ült a könyvtár méla magányában és gondolkodott.