Az ebédlő megtelt éhes diákokkal, akik felbolydulva keringtek körbe-körbe. Ülőhelyet kerestek maguknak és a barátaiknak, ami nem bizonyult könnyű feladatnak. Mivel még nem voltak beosztva kovenek szerint, így tetszőlegesen választhattak helyet. A rendszeresség teljes hiánya pedig oda vezetett, hogy a fejetlenség és a káosz eluralkodott a teremben.
Janice és barátai nem törődtek a zsivajjal, türelmesen várakoztak az ajtó mellett. Várták, hogy elüljön a zaj és a tömeg végre megállapodjon. A terem falát üvegtáblák képezték, amelyek kilátást engedtek a fedélzetre és a hajó körül morajló tengerre. A nap szikrázva szórta sugarait a vízfelszínre, a hullámok ütemesen csapódtak a hatalmas fémszörnyeteg testéhez.
A káoszt végül a terembe lépő Margareth Cavendish tanárnő oldotta meg. Megragadott egy hatalmas botot, majd a falon lógó gongra ütött vele. A helységen végigvonultak a fülsiketítő hanghullámok, a diákok pedig megtorpantak és az ajtó felé sandítottak. A tanárnő tiszteletet parancsolóan beljebb lépett, majd fekete kontyos haját megigazítva megszólalt.
− Most pedig mindenki feláll és szépen szobaszámok szerint leültetünk titeket. Hangoskodás nincsen, különben nem értjük meg a másikat. Érthető?
Mindenki bólintott, majd némán várakoztak. Miss Cavendish-t már az előkészítőn megismerhették. Gyógynövényekkel és természetgyógyászattal foglalkozott. Szenvedélyes kertész és betegápoló volt. Fekete, derékig érő haját szoros kontyba fogta, vékony, csontos arcát fekete szemüveg keretezte. Negyvenes évei elején járhatott és lassan húsz éve tanított az iskolában. Szigorúsága kedvességgel párosult. Szeretett tanítani és ez ritkaságnak számított. Tudását remekül közvetítette diákjai felé, akik szomjasan itták minden szavát. Órái színesek voltak és tartalmasak.
Mire észbe kaptak már helyet is foglalhattak az egyik asztalnál. Hamarosan az asztalon álló ételekről is lekerült a fedő, majd megkezdődött a vacsora.
Janice szedett magának egy nagy adag rizst, hozzá némi szószban ázó húst és nekilátott az evésnek. Észre sem vette mennyire ki volt éhezve, szinte tömte magába az ételt. Az elmúlt pár hét az éhségsztrájk jegyében telt, minek következtében sikerült megszabadulnia röpke öt kilótól. Mivel alapjában véve sem számított elhízottnak – sőt − így nem örült a fogyásnak. A deszkázásnak köszönhetően sikerült jó formában tartania a testét, izmai fejlettek voltak, a zsír csak nehezen rakódott le rá. Megfogadta, hogy az elkövetkező néhány hétben visszaszedi magára azt a néhány plusz kilót.
Amikor véget ért a vacsora, Miss Cavendish visszatartotta pár mondat erejéig diákjait.
− Remélem mindenki jóllakottan tér nyugovóra − kezdte, mire elégedett morgás volt a válasz − Holnap reggel befutunk az iskolához, amikor is kéretik nem létrehozni egy újabb rendezetlen megmozdulást. Szobánként kérek mindenkit felsorakozni és türelmesen kivárni a sorát. Ne aggódjatok senkit nem hagyunk a fedélzeten. Viszont ha valaki tolakodni merészel, lehetséges, hogy a tengerben találja magát. Elhihetik nekem ilyenkor nem túl kellemes a vize.
A diákok elnevették magukat, majd elindultak sorjában a szobáik felé. Janice-ék is megvárták, amíg sorra kerülnek, majd megindultak a tömeggel. A sereget hamarosan elnyelték a kabinok, példájukat követve a négy barát is bevette magát a szobájukba. Mike és Lee ismét a lányok szobáját választották a sajátjuk helyett.
Néhány órát társasjátékoztak, majd amikor Hedwig elszunyókált az ágyon, a fiúk úgy döntöttek, hogy elhagyják a helyszínt és ők is nyugovóra térnek. Janice kiengedte őket a szobából, majd bezárta az ajtót. Óvatosan betakarta barátnője csupasz karjait, vigyázva nehogy felébressze. Az ágyához sétált, majd őt is magával ragadta a fáradtság.
A sötét erdő vészjóslóan kavargott körülötte, a csend nyomasztó volt és félelmetes. Felállt a nedves avarról, tekintetével az édesanyját kutatva. A helyszín stimmelt, már csak az anya hiányzott a képből. Tudta, hogy a nő üzenni akar valamit neki, felhívni a figyelmét a közelgő veszélyre. A vörös szempárok apró pontokként villogtak a sötétség mélyén mozdulatlanul. Janice kezdett már hozzászokni a jelenlétükhöz.
Hamarosan egy csuklyás alak siklott a képbe, köpenye vadul lobogott a teste körül. Halk dallam szállt a lány felé, aki minden sorát próbálta memorizálni. Rájött, hogy az anyja csak így képes vele kommunikálni, vers formájában adja a tudtára a fontosabb információkat. Szeretné, ha végre minden mozaikkocka a helyére kerülne és Janice megértené különcségének okát.
Álmok szárnyán száll a dalunk,
Világunkban némák vagyunk.
Fagyott ajkunkat átok pecsétel,
Melyet ősi háború története mesél el.
Két világ, mely régen egy volt,
Részekre szakadva hiányosan küzd…
Egy másik alak jelenléte zavarta meg a dallamot. Szintén csuklyát viselt, de alakja robosztusabb volt és tiszteletet parancsoló. Szemei vörösen világítottak az erdő sötétjében, karjai fenyegetően magasodtak a nő fölött. Az anyja némán köddé vált a levegőben, míg a férfi ott maradt, hogy Janice-re szegezze lángoló tekintetét.
A lány verejtékezve tért magához, miközben Hedwig elképedt arccal bámulta.
− Rosszat álmodtál? − kérdezte meg félénken barátnőjétől.
− Miből gondolod? − próbálta megzabolázni remegő arcizmait és mosolyt erőltetni magára.
− Ne viccelj Janice. Sikítva ébredtél.
Erre viszont nem emlékezett. Az álom kellemetlen volt és elgondolkodtató, de mégis mire fel sikított? Mivel barátnője látta, hogy egy kényes témába tenyerelt, gyorsan témát váltott.
− Hamarosan megérkezünk. Nemrég szóltak a srácok.
Janice hálásan fürkészte Hedwig arcát, aki cinkosan a lányra kacsintott. Tekintete azt üzente, hogy nem kíváncsiskodik. Amint készen áll arra, hogy elmesélje ő itt lesz.
Borzalmasan hálás volt ezért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése